Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Tudós a trapézon. Szabolcsi Miklós: A clown mint a művész önarcképe
tént a közismertet a szűkebb, szakmai körben köztudomásúval: hogy Szabolcsinak jeles érdemei is vannak a József Attila-hagyaték gondozásában, értelmezésében; s érdeme, viszonylagos érdeme az is, hogy hatalmi helyzetében, megint csak divatos szóképpel élve, nemegyszer ő adta meg a „zöld fényt”, ő „nyitott”: hazai hírmondója volt például a strukturalizmusnak, az új francia szövegértelmező iskolának, első méltányos áttekintője a század régi és újabb avantgárd irányzatainak, noha a folytatással, a módszeres és magvasabb kidolgozással azután - vélnők, inkább kényelemből, mint óvatosságból, taktikázásból - éppen ő maradt adósunk; s vállalva a jólértesültség ódiumát is, hadd mondjuk még ki, hogy személyes vonatkozásban ez az irodalmi főispán sem mindig kártékony: ha jobbik ízlése, az újdonságra őszinte kíváncsisága nem teszi nagyobb próbára a hajlékony jellemet, akkor nem tagadja meg a jó, sőt akár a modern irodalmat sem, s ha kockázat nélkül teheti, szívesen vállalja a „szocialista pártfogó” szerepét, és a munkatársak, tanítványok közül inkább a tehetségesebbjét támogatja. S hogy jómagunk, szinte gyengéd, mosolygó elmarasztalással, milyennek látjuk Szabolcsit? Mert korántsem mumusnak, elszánt diktátornak vagy vaskalapos akadémikusnak; inkább a politika porondjára kikacsázó, sután hetvenkedő, hatalmaskodó és hatalmasakat alázkodó, ravaszkodó-merészkedő, majd tüstént begyulladó clownnak; a művészetért lelkesedő, ám lényében oly művészietlen, kicsit sznobul, kissé felületesen, de mindenről tájékozott, nyelvekbe, irodalmakba, zenébe, festészetbe mohón belekóstoló dilettáns polgárnak, ki más körülmények közt a koszorús tudósénál, a puhány potentáténál illőbb, sőt nemesebb szerepet kaphatott volna: a művelt és nyájas olvasóét, az izgékony és értő közönségét. Indulat, harag távol áll hát tőlünk, osztozzanak emez erősebb érzelemben, a helyszínen, kor- és pályatársai; élesebb és ironikusabb hangunk most csak visszhang: replika csupán azokra a tömjénező, túlzásaikkal talán a „szerzettet” is bizonytalanságban hagyó laudációkra, melyek a honi sajtóban Szabolcsi új könyvét, A clown mint a művész önarcképe című csinosan illusztrált dolgozatát köszöntötték. Köszöntötték, ám érdekességét, színes példatárát és egy-két felszínesen tudóskodó terminus technicusát tüstént az eredetiséggel összetévesztve. Kétségtelen, Szabolcsi témája szórakoztató, sőt tanulságos: az utolsó száz-százötven év művészetében - irodalomban, képzőművészetben, néhány utalás erejéig a filmben és a zenében - hogyan lesz, váltakozó célzatossággal és jelentéssel, a clown, a bohóc, az artista, alkalmasint a hegedűs vagy a cigány a művész képmásává, a cirkusz pedig az „élet, a világ, az irodalmi nagyüzem” jelképévé? A tetszetősség vagy akár az időszerűség azonban nem jelent még eredetiséget; Szabolcsi esetében még a témáét sem, hiszen könyve mellé a külhoni olvasó azon nyomban leemelheti polcáról a genfi irodalomtudósnak, Jean Starobinskinek négy évvel korábbról való, hasonló gondolatokat és részben azonos, túlnyomórészt pedig hasonlójellegű illusztrációkat tartalmazó mesteri esszéjét, A csepűrágó mint a művész önarcképét. Erről az ötletadó és további ötleteket adó hatásról előszava apróbetűs bekezdésében Szabolcsi is kénytelen 259