Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Jégmezők ködlovagja. Fábián László: Hazatérő lovam körmén virágos rét illatát hozza, avagy furcsa görcs a torokban
gyerek és ifjú -, ki magányában vigaszként és eszményképet keresve Amundsennek képzeli magát, olykor csak játszva a „doppelgánger”-szereppel, olykor pedig fájdalmas-etikus én-mítoszt kiélve azonosulva is véle. Fábián modernségében ez az érzelmesebb, megemelően stilizáló, „szindbádos”; nemzedékepopos érzékenységére vall viszont az életet és az irodalmat szembesítő iróniája, játékai a nyelvvel, a műfajokkal, szöveghivatkozásokkal, műveltségreferenciákkal. Mert regény a könyv, fikció avagy napló, ha lapjain néven nevezett írótársak is megjelennek, Barbara Frischmuth vagy Oravecz Imre, hogy Amundsennel (Fábiánnal?) elbeszélgessenek? Elidegenítő, színházi szemlélettel kacérkodik, ha olykor „díszletet” vagy „marionettfigurákat” emleget? Valamilyen tudományos műfajjal is alkalomadtán, hiszen köszönetét mond a „munkájában segítőknek”, s lábjegyzetben megadja „forrásait”? Az intertextualité, az örök gyakorlatból kihámozott újmódi, az irodalmat irodalomból származtató elmélet incselkedő illusztrálásai lehetnének nála a szövegbe bedolgozott idézetmorzsák, néha csak rejtett, de erősen jelképes értelmű célzások Melville-re (meg eszelős célt üldöző Ahab kapitányára), Joyce-ra, a „vaksi ír”-re, néha pedig élőnek föltüntetett regényalakokra, Konrád Bandula Ferikéjére, Szomory Harry Russel-Dorsanjára; s emígy kapnak új értelmet a mottók (Cholnoky Viktortól vagy Hans Carl Artmanntól), emígy értelmeződik rejtett ars poeticaként egy fejezetcím: „lírai absztrakció” vagy egy megemlített Kandinszkij-kép címe: „hangsúlyos kontraszt”. Hasonló jellegűek Fábián proustos vagy krúdys stílusbeleérzései, de paródiái, sőt a választékosságra szándékosan nem ügyelő tréfái is: ha a József Attila-i Eszmélet 12. szakaszának díszletébe helyez egy egyoldalú nemi érintkezést, ha a hazai (nemzedéki?) divatot megfricskázva hemingways párbeszédet „ken oda”, vagy ha egyik fejezetében, gunyorosan éreztetve az írói modorok relativitását, egy kis jelenetet többféle változatban ír meg. Játék csak mindez, s dohogok szemében netán nyegleség, felelőtlenség? De hinnők, hogy Fábián is úgy hiszi, hogy a legszemélyesebb vallomás, a legigényesebb közlés is csak a szövegek, stílusok szövevényéből bontható ki, a kétkedve fogadott nyelvből; ezért gyanakszik az elégtelen eszközre, mely készen adja mintegy idézőjeles fordulatait, közhelyeit, „népi”, „idillikus”, „romantikus”, „kedélyes”, „kalandos” stb. történetfoszlányait. S persze vállalkozásának legfőbb tétje mégis ezért a nyelv és az élet egyidejű „kalandja”: a nyelvi asszociációkat követve bejárni, lóugrásokkal, élete mezejét. Kibontott, hosszan követett, visszakapcsolt metaforái használati utasítások az olvasáshoz is: a vonat a képzelet váltóin is csattog; egy folyó zátonyai az emlékezés zátonyai is; egy útforgalmi és baleseti jelentés, a kocsioszlop „hézagaival”, a „sorelőzésekkel”, a tudatműködésnek, az írói „nyomozásnak” analogonja egyben... Konzervatívabb elme mégis kötekedve kérdezhetné: mi értelme s haszna eme technikai bűvészkedésnek, s hol az a „valóságanyag”, „üzenet”, mit egyszerűbb eszközökkel dolgozó íróitól is megkapni vél? Ám a valóságanyag, töményen, hitelesen, költői gyöngédséggel ott van Fábián karcsú kötetében, méghozzá az életnek abból a szegmentumából, melyet némelyek görcsös kevélységgel „valóságosabbnak” vallanak, posztulálnak; ott, szociográfiai gonddal, olykor akár táj287