Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Kis fekete könyvecske. Nagy Pál: Korszerűség/kortárs irodalom
emelt, de magyarul is jócskán talányos Jacques Derrida, színfoltnak pedig Pico della Mirandola, Paracelsus és Johannes Reuchlin. Egy másik kutyanyelven nyelvészeket, szemiotikusokat, az információelmélet tudósait meg néhány művészetbölcseló't, kritikust sorolhatnánk: De Saussure-t, Hjelmsevet, Sapirt, Peirce-t, Jakobsont és Chomsky-t, Damourette-et és Benvenisté-t, Lotz Jánost, Péterfalvyt és Kassai Györgyöt; Sklovszkijt, Lotmant, Greimas-t; Umberto Ecót, Julia Kristevát, Christian Metzet és Roland Barthes-ot; Max Bensét és Abraham Moles-t, Szabolcsi Miklóst és Miklós Pált. Néhány lélekbúvárt azután, Freudot, Laçant, Szászt; tipográfia-történeteket, akadémiai kiadványokat, értelmező szótárakat. írókat, költőket persze szintén, szenteket és aprószenteket, a szürrealistáktól örökölt protokoll-táblázaton elosztva őket: hevülékenyebb preferenciával Artaud-t, Bretont, Dantét, Faulknert, Góngorát, Hölderlint, Joyce-ot, Kassákot, Lautréamont-t, Mallarmét, Proustot, Ezra Poundot, Raymond Rousselt, Sade márkit, Szentkuthyt, Weörest; másodsorban: Apollinaire-t, Baudelaire-t, Cervantest, Céline-t, Flaubert-t, Hlebnyikovot, József Attilát, Majakovszkijt, Nervalt, Queneau-t, Rabelais-t, Rimbaud-t, Sterne-t, Villont és másokat: Beckettet, Robbe-Grillet-t, Sollers-t, az „új regénynek” meg a „telqueliánus” „új-új-regénynek” mívelőit; egy képversről szóló futamban tíz-húsz hivatkozást, tucatnyit-kéttucatnyit a térköltészet és a konkrét-költészet panorámájában. Együttvéve legalább másfélszáz nevet, az ismétlésekkel oldalanként kettőt-hármat. Sapienti sat, komoly intonációval: kinek hasonló a kézikönyvtára (s tudunk azért ilyenről nemcsak Párizsban), útjelzője is van már Nagy Pál szellemi tartományában: ismertetésünk következő passzusán gyorsabban söpörhet végig tekintete. * Vágjunk viszont egyszerű csapást annak, aki csak hiányosan, felületesen ismerné Nagy Pál auktorait; s véle ne találgassuk azt sem, az eklektikus egybeolvasztásban, „interdiszciplináris” átkapcsolásokban mi idézőjeles vagy rejtett idézet, mi összefoglalás vagy átírás, rezümé vagy parafrázis; „munkanapló”, mondja megnyerő szerénységgel, a napi jegyzetelést, cédulázást erénynyé nemesítve az alcím; s ami ebben a naplóban az irodalomra vonatkozik, nem csupán ömlesztett aforizma: hitele is van, személyes: az írás gyakorlata s a kétkezi, nyomdászi munka igazi fedezete. S még elismerőbben: anyaga lehet napi olvasmányok „hordaléka” ennek a „munkanaplónak”: lapjait azért még a tipográfus játékosság, modern különcködés is úgy rendezi, hogy nem is megvetendő didaxissal disszertációk, kiselőadások állnak össze belőlük: némelyik „fejezetet” valóban olvashattuk is cikként, hallhattuk előadásként. Evekkel ezelőtt egy hollandiai kerékasztal-találkozón például a Szó, szöveg, szövet című, emitt kötetet nyitó írást. Nagy Pál a dán nyelvész, Hjelmslev sugallata s még inkább napjaink becsült francia filozófusa, Jacques Derrida 1966-os, Párizsban nagy port fölvert dolgozata (De la Grammatologie) nyomán fejtegeti, hogy nem idealistán, platonistán, metafizikusán, a szuflát, a „spiri-292