Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Hármaskönyv. Végh György: Mostoha éveim; A garabonciás diák; Eszter
első gyermekkor álomvilága, csak álmodható világa, „szigete” a „nyitányé”: törékeny, szláv anyával, kastéllyal, parkkal, hattyúkkal. Majd a zuhanás az árvaságba, szégyenekbe, megaláztatásokba, lompos, útszéli, bigott kispolgári környezetbe, pesti, ferencvárosi bérkaszárnyába, erzsébeti kertes házba, busás tartásdíjat sikkasztó nevelőanyával, durva pajtásokkal, iskolai lapulásokkal: félénk, gátlásos fiúnak, serdülőnek pokolba. Lázadni nem mer, csak álmodozni, lányokról, papi hivatásról, mozi mélyén filmszínészségről; a „börtönből” csak az érettségi után lép ki a „szabadságba”, az „elhúzódó szüzességnek” jó ideig még nem szabados megtörésére, zaklató képzelgéseknek föloldására. A „szabad ember” egyelőre, jó ideig afféle pesti clochard, gondozatlan, kétes illatú ágyrajáró, csőlakó, de egyetlen pár jancsiszöges bakancsában a város fölfedezője, „Budapest gyalogosa”, ki betéved könyvkereskedésekbe, közkönyvtárakba, színházi karzatokra is. Mert a sok vonásaiban lagymatag alkat a született jó ízlés mellé kivételesen az akaratot is tudta mozgósítani a példás önműveléshez: hamar megtalálja a köröket, hol a szellem és az írás örök értékeiről és izgalmas újdonságairól értesülhet; s példaképeire is gyorsan ráismer: Kosztolányira és Tóth Árpádra, Illyésnél inkább József Attilára, az éppen előtte járó nemzedékből nagy bálványára, Weöres Sándorra. Elkezd ő is verselgetni, ujjain sután számolva a verslábakat; Musset-t fordítana, kínnal szótározgatva, Faludy „Villon”-jának módjára; betoppan a szerkesztőségekbe, a Szép Szó hoz, a Pesti Naplóhoz, a Vigíliához, megismeri a pökhendi pepitadendit, Horváth Bélát, és Just Bélát; Kemény Simon nyúl a hóna alá, Thurzó Gábortól kap levetett öltönyt, ingyen kiflit-zsemlét a családi pékségnél... Látja Szerb Antalt és Jékelyt, megismerkedik Vető Miklóssal, a nagy tehetségnek induló Pásztor Bélával, Hegedűs Zoltánnal és Ambrózy Ágostonnal, 38 őszén már ott feszeng, toprongyosan, mosdatlanul az elegáns polgárfiúk között a „Devecseri-szoórékon”: a háborúnak előestéjén, a közelgő vészekről mit sem sejtve, úgy érezheti, ott van ő is a „rajtolók között”, szerényen egy az új „rajzásban”, abban a hagyománytisztelő és - a szó kettős értelmében is „nyugatos” orientációjú „városi” iskolában, melyből a világégés után nőtt ki, a demokráciának rövid szakaszára, az Újhold köre... Az Újhold idejében folytatódik a történet, ha folyamatos önéletrajznak is tekinthetjük a „hármaskönyvet”; munkatárs, társ föl is bukkan a peremen, Mándy vagy Rába. De az Észter-kötet anyaga, a háttér sokat magyarázó korrajzával is, inkább esettanulmány: egy leány, egy asszony portréja, egy szenvedélyes és lehetetlen szerelem analízise. Ellentétek találkozása, illúziók öröme, vergődés ez a szerelem: férfias női szépségé, frigid, zilált lányé, rideg-kálvinista Győrffy-kollégistáé és Karácsony Sándor-hívőé a nőies alkatú, sóvárgó városi trubadúrral, dekadens senki-fiával. Tavasztól nyárig tart a szerelem: szüzességnek reménytelen ostroma; hét év múltával fordított eszelősséggel fordul meg a vágy követelése: vidéki tanárnő, keserű sors, dúlt lélek, fonnyadó test ostromolja a régóta más érzelmi bonyodalmakba keveredett férfit; szomorú vaudeville, Racine Andromaque-jának változata az ötvenes évek Budapestjén: „Eszter 324