Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Házi feladat (H)oráció-műfajban Csokits Jánosról
szóval: az „úriember” és a „dandy” a magánnal nem hivalkodóan tudta fölkínálni az egyik lehetséges méltó tartást, szépen értendőén, ha akár amolyan „márais” kozmikus, társasági, társadalmi, politikai - „sértődöttséggel”. Beugró jelző, kívánatos helyen éppen: a politikumban - védekezve és harcosan, peres szájjal és epét hányva, noha ezt sem a szervezkedő, szekértáboros homopoliticusként, politizáló alkatként, ki tudvalevőleg a kedvező alkalomra várakozva keresi lehetőségét az igení-mondásnak, hanem nyakas etikus személyként, ki a maga protestáló nemijének jogát minden eljövendő eshetőségre fönntartja, hogy a szerinte, itt és ott bomló, romló, opportunista világban ne legyen se cinkos, se néma, se afféle hallgatásra ítélt, bejegyzésre sem érdemesült „non-personne”, de őrizhesse meg, mire tehetsége is rendelte: a költői alanyt, az „irodalmi személyiséget”. „Politikumát”, a finnyás demokrata és a buzgó patrióta szarkasztikus indulatát így, így is köll érteni termése ilyetén hányadában, sűrűbb késztetéssel 1956 és 1960 között, újfent 68 táján, rezignáltabban utóbb, - de senki ne hinné, hogy bár egyazonban, de csak egyfelé vágva: KMP, Kis Magyar Pornográfia és hozzá, bárha ott is így tudnák a nem kevésbé kiábrándítót: Nagyvilági Ordasság: csalódottsága az itten élő, háborgó magyar emberé is. Politikum? Honi elhallgatásának persze hogy ez volt oka; derűlátók önbiztatgatásával remélhetőleg: csak tegnapig. Hiszen olvasni, érteni és értékelni őt, volt azért már szöveg elegendő, életmű arányait, jellegét is jelző, két jeles gyűjteményben (az említett Külhoni Szövegtárhan, illetve még Szabó Zoltán lényeglátóan elegáns 59-es antológiájában, a Kilenc költőben). S voltak mindig lelkes és hiteles tájékoztatók a kéziratban terjedőről: csak a honban oly páratlan propagátor, mint Pilinszky János, kit különben Csokits fordított alighanem legméltóbban angolra, az egyik legkiválóbb brit költő, hármasban közös barát, Ted Hughes „nyerset” alig módosító tolla alá...* Ok - utoljára az unhatót - csak ennyi. Merthogy költőként például oly nehezen fölfogható, oly elfajzott, fránya „modernista” és magányos jelenség volna Csokits János? De hát betájolási pontjainál nincsen természetesebb, már-már „klasszikusabb”. Ha kedvencei a világirodalomból Hölderlin és az angolok, a barokk metafizikusok, Keats, az ő szívet fájdító „érettségével”, T. S. Eliot, az ő fanyar, konzervatívan modern iróniájával. Arany János nálunk, ki mellett akár „szent öregek” ellenében bökversben és pamfletben tüstént kész lándzsát törni, s kinek magyaros vagy klasszikus vers-léptéke áthallik szabályosabb vagy oldottabb sorain; Babits nyilván, ki itt-ott átüt hangvételén; Kosztolányi, főként kezdeteiben, őszi szenzualitásával, csengő-bongó rímeivel és fülbemászó dallamaival, de a bús férfi lemeztelenedő, személytelenebbre váltó számadásaival is; s persze József Attila, nem követésre, hanem gyakorta szinte újra-inkarnációra, azzal a bámulatos képességgel, mely az egyszerű dalban, bűvölőben, négysoros aforizma-torlasztásban tudja kimondani az enigma végzetes pontosságát: lélek és világrend, kint és bent, semmi * János Pilinszky: The Desert of Love. Anvil Press Poetry, 1978., 1989. 361