Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Laudáció Radnóti Sándorról
csillagnézó'nek: a babitsi csillagot, magában ő is úgy vélhette, az Újhold annak már csak haloványabban tükröző fénye. S elirányításra és másra, másnak is mércét állítva maradtak így Vas István pártoló és fölfedező meglátásai, tanítvány-fölvezetései; nékünk, beh szeretnők, ha a sokaságig többeknek Tandori Dezsőnek is megannyi átgondolt szeszélye, poétikai és érzékenységi ötlettársítása: szűrve-gyűjtve még életvitelre is afféle kis „vade-mecum”. Ők, költők, írók, de persze tudósabb jellegek, szakmai bejegyzéssel is: kritikusok, irodalomtörténészek; kettős minősítéssel (?) például egy Rába György, költőnek szintén Mikes-díjas, de többek közt Babits- és Szabó Lőrinc-búvár: egyikre, másikra, másra is érvényt szabó. Avagy nékünk, szakmához térve, a legfőbb mester, a „miglior fabbro”: Németh G. Béla, ki már az ötvenes évek derekán, egy vissza- és elképzelt Gründerzeit brahmsi melankóliájában úgy olvasta Arany Jánost és József Attilát, hogy közben belebelelapozva Nietzschébe és Heideggerbe; legyen a maradék életre szóló főhajtás nem is a (közvetlen) tanítványé, csak az egyazon tanintézményben megbúvó két „osztályellenségből”, civilizációig, kultúráig magabiztosabban hívő pannon pápistából, bencés Eötvös-kollégistából és kegyesrendi treforciánusból: a tanársegéddel a folyosón találkozó balga növendéké; életrajzi tapintatlanság, kérkedés arra csupán: „auráit” másnak is tisztelettel kezeljük; s elvégre sok kis „aura”: egy kor, nem a leghitványabb és kártékonyabb belőle. Ő, Németh Géza, Németh G. Béla, s persze az ő tanítványi iskolája szintúgy, ama jeles „tankönyvírók”: Szörényi, Szegedy-Maszák, Bojtár Endre, Horváth Iván. Avagy elismerhetően és fölismerhetően (és fölismerendően) mások, néhai Béládi Miklós például, ki ennen „népibb”, „kálomistább” temperamentumát fogta kordába, s mintha fogát csikorgatva, maga ellenében akár, fejlődött föl a modernista törekvéseknek hivatalban is hivatalt kihívó pártoló megértéséig, s említeni, méltánnyal, a teljes névsornak olvasása nélkül, kit még? „Tudós” Kenyeres Zoltánt? - ki sem ide, sem oda, maradt meg máig autonóm személyiségnek. Avagy „bahtyinistákat”, „orosz formalizmuson” képzetteket, „lengyeles”, „metafizikus” és demokratikus érzékenységeket?; avagy a legbonyolultabb, a legfene-wissenschaftosabb német módit a Debrecenhez illeszthető ízes akcentussal, de oly világosan artikuláló Kulcsár Szabó Ernőt? Avagy válogatva a honnak határain túlról, mutatóba most csupán egyetlen térségből: a vajdasági kölyök-paradoxálist, Sebők Zoltánt; úgy szép, ha a századelő ifjú zsenijelöltjére, nagypolgári Popper Leóra húzó kanizsai földművessarjat; onnan szintén: a technicista köntösben, páncélban is érdes valóságokra tapintó újvidéki professzor-asszonyt, Thomka Beátát? De hát mondjuk ki végre nevét, kit ebből a jeles sorozatból, számos megfontolással ma külön kitüntetésre szeretnénk kiemelni. Egyet társai közül, kinek fölkészültségét senki nem kétli, csak irigyli; kinek szándéka kívánatos, megvalósításában megbecsült, pályavitele példás, s mi belőle jogos önérvényesítés, tetszés kíséri azt is. Megnevezni őt: az alkatával, szép polgári etikus, cívistartásával „formátumos” férfiút, baráti tréfálkozásokkal: a külsőre is: „fejedel-366