Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Laudáció Radnóti Sándorról
szakítópróbákban és előpróbálkozásnak a megkísérelt és remélt: a mindenben fesztelen, fölszabadult: a normális szemlélethez és hangfekvéshez. A harmadik kikívánkozó megjegyzés azután sóhajjal kísért, utó-nosztalgiával árnyalt; dokumentum legyen beszédes, idézve egy másik önéletrajzi passzusból: „1980-ban jelentkeztem a Magyar írók Szövetségébe, ahol, mint utóbb megtudtam, meglepően agresszív, meglepó'en szervezett és meglepően magas szintről (a néhai Tóth Dezső miniszterhelyettes által) irányított akció igyekezett meghiúsítani felvételemet. Az írók szolidaritása következtében az nem sikerült. Csoóri Sándor, Csordás Gábor, Csurka István, Fekete Gyula, Kálnoky László, Kiss Ferenc, Mándy Iván, Páskándi Géza, Simonffy András, a József Attila Kör részéről pedig Elek István és Tamás Gáspár Miklós szólaltak fel a Magyar írók Szövetsége 1983. március 30-ai kibővített választmányi ülésén, részben védelmükbe véve személyemet, részben pedig az erőszakos eljárás ellen tiltakozva.” Szép idők voltak, magunk mondjuk hozzá, monori szép idők, Monorig: szép idők; frontok, szolidaritások bár maradtak volna nálunk végig; van ki érvel, abban is van ráció, ha reménnyel mégiscsak egyfelé vezetően, de az „utak szétváltak”, gondolkodni is jobb tudni róla, célra nézve s nem sandán kacsintva, ki melyiken jár, végig ha rajta. Végig, végre: persze a mondandónak, s hozzá: „laudációnak”: nincsen még vége; uramisten, inkább kezdete; végre, elvégre: igazolással, hogy miért éppen és éppen ma, már és még: eme Radnóti Sándor? Legyen érv, az első a legerősebb: értők hódoló vélekedésével, kiültetett tisztelgő személyes csodálatával. Vagyis: megírta ő, összeálló könyvvé, Radnóti, tudós képzettséggel, az elvonatkoztatás és továbbgondolás igen magas szintjén, mi méltatóját - jó esetben „amatőrt”, „dilettanté”-t - emberöltő óta szintén nap mint nap foglalkoztatja: a tétlenség ajándékával, kísérni őt „ad ilium locum”, hogy szublimálásba felejteni a barát-ellenség testet és a triviális szenzualitást: meg, a gyönyörű témát, „ Tisztelt közönség, kulcsot te találj... ” címmel előszavak-utószavak-előadások tézist is kiadó füzérét: a századelőtől a századközépig terjedő osztráknémet művészetelmélet analitikus és szintetikus ismertetését, hellyel-közzel kritikáját, óriástól óriáshoz araszolva, Alois Riegltől Max Dvofakig, Aby Warburgtól Erwin Panofskyig, Walter Benjámintól Martin Heideggerig. Tette, tehette vajh azért, kínálta föl néki az észhez és a tehetséghez a kegyes sors, mert - „bioféma”, magyarul: ártatlan kis „indiszkréció” - fiatalon házasodva csak a szomszéd utcába, egy, a maga módján szintén „formátumos” após, műbarát „italianista”, „romanista”, a témáról s éppen a korszakokról mindent kínáló könyvtárába? Avagy mert komolykodóbban, a diákot megragadó lukácsi esztétikában itt észlelte, köztudott „vaknál”: a hiányt, de a műbölcselet azon nyomban való történelemfilozófiai meghosszabbításával és kéretlen megtámogatásával a lehetőséget, a fölhívást? S jött utóbb ehhez az indíttatáshoz a magyar kiadók bepótló buzgólkodása: fordításra, kontrollszerkesztésre, előszómegrendeléssel? így vagy úgy: nyilván önképzésre, párhuzamos, kiegészítő öniskoláztatásra is; akkor is, ha netán több hasznával és gyarapodásával az 368