Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Mint Lorenzo Lott Pesaróban. Határ Győző: Életút
talmi töltelékeivel: mille scusi, au courant, de rigueur, crème, lacune, demivierge. 0 beszél így, nem a ma már történetinek (is) tekinthető regényei szereplői; s övé a nyakra-főre előrángatott citátum, mintha csak ifjoncnak aranyköpés-gyűjteményéből, ilyen-amolyan Ezer Bölcsességek Könyvéből, ad hominem, bárkitől, csak élt, előszeretettel a két háború köztéről s olyan francia íróktól (Salacrou, Montherlant, Jouhandeau stb.), kiknél ő, ennen jó eszével, kihegyezni is tudó szellemével nékünk jóval többet ér. Mi szükség rá még ma is, szegény Öreg Brummogó és Duruzsló, Sir John... Victor, hol van már a tavalyi héder, hol azok a strandok, bárok, szalonok, hol így köllött kellemkedni: reverenza... A szalagokon szaporodó lorcsi-fercsi azután nyilván rémiszthette Határt; sok kis felesleges „titokkal” kérkedett, vétette el közben a magvasabbat, az utókornak üzenőt. S tette azt, mit bárki tenne, ha már besétált az oral history kelepcéjébe; jött a keserves kiigazítás, átírás, egységesítés, stilizálás, meg újabb felelőtlen csábításaival, a bele-beletoldás. Drága „Lorcsiból” így lesz végképp Fejbólintó Jancsi, ki átveszi az „idomár” modorát és modoros szavajárását (mert kötve hinnők, hogy KL egyetemi óráin így beszélne: „kikokszolás”, „lareszeink/penateszeink” stb.), s faggatottjával versengve egyre hosszabb, tudósabb, nehéz veretű, agyonírt bölcseleti és irodalomelméleti kutyanyelveket olvas rá a magnóra. A kérdezett pedig megmámorosodik, s immár fenntartás nélkül csiszolja, fényesíti hajdanvolt képmását, emberöltővel későbbi fölismeréseket (érdemeket) vetítve vissza a múltba; azt állítva például, hogy már a 30-as években nagyon „begyében voltak” néki József Attila osztályharcos versei, addigra viszont hiánytalanul fölszippantotta volt Michaux és Saint-John Perse költészetét (ő, ott, akkor már!), az ötvenes évek elején pedig, a rákosista börtönben olyan léghűtéses, mélygarázsos ultramodern Nemzeti Színházat tervezett, hogy emberöltővel később a londoni Barbican-központ elbújhatna mögötte. Ám ha ennyi átírás, beleírás és újra- és újragépelés, marad a rejtély: hogyan lehet ilyen pokolian gondozatlan ez a három kötet, hol például minden francia szóra, névre, címre, fordulatra átlagban jut egy, sajtóhibánál súlyosabb, nyelvi és helyesírási hiba.* Ahol csak * Klasszikus szúrópróba: Hofmannsthal és Valery Larbaud neve persze rosszul íródik, utóbbi következetesen többször is. Egyéb félreírt nevek: Claude Lévi-Strauss, Lamartine, Gauguin, La Rochefoucauld, Chamfort, Lucien de Rubempré (Balzac-hős), s talán gonoszságból lesz nála Gombrowiczból Gombrovitz! Továbbá: Határ ugyan azt állítja, „ronggyá olvasta” Michelet híres „hétkötetesét” a francia forradalomról, Saint-Just nevét mégis Saint-Juste-nek írja, a Konvent mérsékelt alakulatát, a Marais „mocsarát” pedig „Marée”-nak, „apálynak”... Felfedez egyébként egy Voltaire-regényt (a Scarmentadót, 1:128), mely persze teljes címén: Histoire des voyages de Scarmentado, egy mindössze hat-hét lapos kis ironikus-történelmi beszély, s kitalál egy címet, feje tetejére állít egy tartalmat. AXIX. század végi francia dekadensnek.PierreLouÿs-naktulajdonit egy La Pantine című regényt (2:432) mely szerinte egy „asszonypojáca” portréja. Nos, apantine szó az újkori francia nyelvben jószerivel nem létezik: a Pierre Louÿs-regény helyes címe: La femme et le pantin (1898), Színi Gyula fordításában: Az asszony és a báb; az asszony afféle Carmen, vamp, „femme fatale”, a beste nőstény, ki markában tartja a pipogya férfit, inkább bábot, >• 399