Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak (Budapest, 1997)
Mint Lorenzo Lott Pesaróban. Határ Győző: Életút
kezőjét; az ép ítéletet, helyzetfölmérést elborító, elhatalmasodó paranoiára, benne a delirium, a raptus rohamaira a példák összeírva oly füzetnyit tennének ki, mely már-már a sirattató József Attila-dokumentumra emlékeztetne; s akkor Határ, wimbledoni „kastélyában” úgy hat, mint egy vizionáló-hallucináló, de tetteivel tökéletesen ártatlan Borisz, ki minden sarokból reátörő kísérteiét lát-hall: a nagy világmaffia és az általa nagybötűsített Magyar Maffia torz pofáit; ők akarják állásából kitúrni, egyéb megélhetésétől is megfosztani, kiadását, írói sikereit megakadályozni, akár szó szerint a tollat kezéből kiütni. Kik ők? Világ „fanariótái” (kik persze még kiáltványban sem „egyesülnek”), elangolosodott jeles magyarok, André Deutsch, a kiadó, George Mikes, a humorista, Koestler (nála: Köstler); New York-i sajtóügynökök, Kari Marx-kutatók, az angol Munkáspárt szavazói, az amerikai egyetemi campusok lakói? Követésre, belátásra a földkerekségen mi nem tudunk panorámikusan végigsöpörni; sejtjük azért, embermilliók éjjel-nappal nem egy magyar író ellen áskálódnak. Magyar Maffia? Irányítója nem volt Paddingtonban, Richmondban, esküdnénk rá. A BBC épületében? Szóbeszéd tárgya ez sem volt; a külföldi be-bekukkantó pedig csak annyit észlelt, Határt a folyosón kollégái szívélyesen köszöntik, hiszen mindenki által megbecsült, kitűnő, sőt hálára késztetően: bárkit „túltermelő” munkaerő hírében állt, s akkor legfeljebb az alagsori menzán keresnek más asztalnál helyet, s ez sem csupa gazság, ha köznapi halandó lazítani, beszélgetni, tréfálkozni szeret, nem pedig illő félelemmel, mulyán hallgatni egy hírhedten nyomasztó, sopánkodó nagyságot; talán az öreg Arany János sem lehetett egy térdet csapkodó vidám cimbora, s elvégre a „permanens konspirációban” mégKabdebó is merészkedik kételkedni: „Nem gondolod, hogy mindez képzelgés csupán, és a Magyar Maffia csak a te képzeletedben él?” MM (Magyar Maffia) ide vagy oda: Határ Győzőből nem ezért nem lett címlapon Victor J. Hatar, vagyis angol író; ő nem tett meg érte mindent, keveset is alig: a kötelező szépelgéssel s némelyek által akkor dicsérendőén: mert nem tudott, nem akart „szívet” és „nyelvet” cserélni. Nagyjából így érvényes Franciaországra is; Párizsban tanúnak, legalábbis jóhiszemű „észlelőnek” tudnék magunkat arra az emberileg meghatóra is, némely biztató, csalfa jelre becsülte túl valósabb, tartósabb esélyeit. Joggal valamelyest, mert a Szajna partján még jó időkben támadt két fölesküdött és önzetlen híve: a kezdetben Gara László, utóbb, valahányszor lehetett, s szíwel-hűséggel nyilván máig Kassai György. Ok járták le térdig lábukat, gyártották a próbafordítást, írták a lektori jelentéseket, házaltak védencük és csodáltjuk érdekében; kiharcolták három könyv megjelenését, megszerveztek két szűkebb körű, de a meghívón jól hangzó irodalmi estet, sőt még a sajtóvisszhangot is serkentették. Francia földön Határ Győző valamennyi elismerésben, újra meg újra kurtább terminusra részesült is; belátható szubjektív csalódottsága, hogy többet, szebbet, diadalmasabbat várt, mint végül kapott; persze az is, hogy utólag, szívet fájdítani, önérzetet fölhergelni, kicsit szépítgetni, túlozza a valóságos elértnek jellegét. Francia patronálója, Maurice Nadeau az ötvenes-hatvanas években valóban jeles fölfedező volt, Gombrowicz 406