Albert Pál - Wilheim András (szerk.): Alkalmak, 2 - Phoenix könyvek (Budapest, 2012)
IRODALOM - Laudáció 2006: Kemenes Géfin
esztétikák Jávorka-Csapody-jában, görögpótlós posztmodernek növényhatározójában pontosan lerajzolva mi még sohase láttuk... Mi még azután az írás? Amőba-gyurmázás? (Noha: hogyan?) Turbulencia? A légi, égi rázós utazáson? Géfin újabb leleményével: szövegbicikli; kereke döccenve a kanyarban ugyan „nyolcast” kapott, úgy is jó, ha a 8-as viszont, fektetve, a végtelen jele, s ki tudja, mi még néki, mondottuk: „Géfintől minden kitelik”. De az alkotás, Bahtyin képével és kedvező minősítésével, kavargó karnevál is, vásári forgatag, bazár, mint Indiában a nagy bazárok sarkában a Chawry Bazaar, a tolvajok piaca, hol csent portékáját, kacatját, levetett világnézetét stb. egy gyékényen árulhatja a csóró hindu, talmi tamil és a suvickolt besenyő. Hogyan áll össze mindez, egy minap még divatos szóval: a „nyitott műben”, az opera apertában, ha időnként Szerzőnkben is támad a kétely, hátha mégis hibádzik a „Zusammenhänge”? Montázsban, mint a kísérleti filmekben, kollázsban, persze „folyamatosan terjeszkedő kollázsban”? Heterogén szintézisben? - Bahtyinnal tartva újfent. „Hibrid konstrukcióban”? Csupa műszó, noha zuhataguk netán jókedvet, derűt is ébreszt. Mert közben dehogy feledni: Géfint nemcsak érdeklődő nyitottsággal, de föltétlenül vidám hangulatban kell olvasni; s aki gyanakvó szorongás nélkül átadja magát néki, azt meghökkentő kihívásaival, kaján provokációival, váratlan szökkenéseivel s (nehéz másként mondani:) valaminő alapvető optimista dinamizmusával, mint a régi szép fluxus-korban, viszi azt magával az áramlás, a sodor. 3) Egy másik ars poetica? Unjuk bár; öncenzúrázottan meghúzódva az idétlenkedésben. Nevezve akkor így, elterjedt goliárdus tréfálkozással germánlatinul Arsch Poeticának, némely sajátos specifikummal is rendelkező pornográfiának, ha gondolatilag és tüntető gyakorlati programra Géfin ilyesmit véshetne az ő 120 napra-éjre invitáló fekete-erdei és „fekete” regényes fellegvárának, hedonista (théléme-i) apátságának homlokzatára: co(g)ito (t)ergo sum. Elhallgatni, megkerülni nehéz, ha „fekete miséiben”, „nefanda carminá” -jában, „ördögi énekeiben” ő esküszik rá, s nem kevés ügybuzgalommal gyakoroltatja „personáival”. Versenyezni Sade márkival és Pasolinivel, buzdítást találva az angolszász puritanizmus ellen dühödt hévvel és verejtékes „magánerkölccsel” lázadó beat-költőknél; de nemesebb menlevelet is Flaubert és Joyce levelezésében, József Attila döbbenetes analitikus naplójában, Csáth, Kosztolányi, sőt, minap derült ki, a különben oly szemérmesnek tudott Móricz Zsigmond napi privát följegyzéseiben is. Értjük persze erőlködését, ha az írott magyar szóhasználat, kiváltképp az egyre durvuló, egyre obszcénabb (népi és értelmiségi) közbeszédhez képest általában enyhén pipiskedő, noha persze ezen a téren, a szépirodalomban (is) megtörténőben az „áttörés”, egyre többen emelgetik meg a jaussi „elvárás-horizontot”, s támasztani csúsztatják a jadviga-párnát. Untán említenők persze, hogy a trágárság és a pornográfia nem teljesen azonos, a dolgok pontos megnevezése, a szex-szociológia sem a kandi malackodással vagy a polimorf perverzitás követelődző, térítő zászlóbontásával. A jegyzet, a téma tehát jelzésértékű fád penzum csupán: érdeklődője, viszolygója 370