Alexa Károly: Koldusállás - Esszék, tárcák, beszélyek - Kortárs tárca (Budapest, 2018)
VAGYOK. PARASZT. MAGYAR - A kocsma - A valóság szótára és a szótár valósága
dolgokról például A kocsmai időtöltés tele van férfias rítusokkal, például hogy ki és mikor és kinek fizet, és mit. Télen ki tesz a tűzre. Ki kínálja meg cigarettával a másikat. Ilyesmik. Ma már a kerti kuglinak nyoma is alig van, szerencsére a játékgépnek még annyi sem, de akad azért csocsó meg darts, olykor valami kis kártya. Persze a zöm üldögél, beszélget, az is bejön fröccsözni, akinek a hegyben szőleje van. Több mint tíz éve járok ebbe a kocsmába, és majd fél százada a pesti lakóhelyem közelibe (a szerencse fiának tartom magam — mindkét „hely” egy szűk saroknyira van a háztól), és igazi részeget alig-alig láttam, s egy-két pofonra ha emlékszem. (Azt se én kaptam vagy adtam.) És jómagam is ritkán kerültem olyan állapotba, hogy elsüthessem lüké piamelléki szövegeimet (kinek nincsenek efféléi?), hogy „aszongya”: „Nem ittam még rossz bort, de jó vizet se...”, vagy — ha egy kocsmázással kényszerűen felhagyó cimboráról esik szó - „Nem az ember hagyja el a bűnt, hanem a bűn az embert...” Az évek során egyetlen embert szedtem ki mindösszesen az árokból, a hóból, nagy benga alak volt, Hosszúpuska a becsületes gúnyneve. Öszszegezhetjük: kocsmába jó menni ebéd után, ebéd előtt, de talán mégis a legjobb vacsora felé, persze a legegyszerűbb, ha idefordítjuk Hamvas Béla ajánlását a borivásról: mindig. (És persze: mindent és mindenhol.) Soha nem állom meg, hogy fel ne lapozzam a Czuczor-Fogarasi-nagyszótárat, ha kedvemre való szóra akadok a magyar nyelv univerzumában. Mert ezt az Arany János és Jókai Mór korából való óriási művet lapozgatva nemcsak a szavak származásáról és jelentéséről értesülünk: egyegy szó magyarázatában benne van a sokszázados magyar múlt minden tudása, minden élménye, a múlt úgy van jelen — minden fellengzősség nélkül mondva -, mint a nemzet élete, azaz a sorsa. Még ebben a kis esendő szócskában is, hogy „kocsma”. Esendő? Azért kapásból ideidézhet minden érettségizett magyar egy-egy Ady-sort: „Hajtson Szentlélek vagy a kocsma gőze...”, József Attilát: „Én túllépek e mai kocsmán...”, nem is beszélve Petőfink „jó öreg kocsmáros” apjáról és faluvégi „kurta” kocsmájáról. N. B., aki netán nem tudná, hogy a „kurta” jelzőnek itt mi is az értelme, „Cz-F.” természetesen ebben is felvilágosítja: „jelent olyan kocsmát, melyben nem esztendő hosszában, hanem a helyi szabályokhoz képest rendesen csak Szent Mihálytól Szent Györgyig mérik a bort” — ám itt még nincs vége: „vagy ha máskor is, az titokban történik”. Hát nem egy jó betyáros életkép ez? De ha már a „zugivászatról” van szó, a „Cz—F.” nem ismeri a ma közkeletű „bögrecsárda” szót, ahol valóban sok mocskot tolnak le a nyomorultak torkán, viszont ott áll helyette a „szugolykocsma”: „Elrejtett helyen, szűk utcában fekvő kurta kocsma, melyet a nép söpredéke látogat.” De ha már fölcsaptam a könyvet, írjuk 348