Alexa Károly: Quodlibet (Budapest, 2004)
NEMZETI PLUTARKUS - A latrikánus akadémikus (Lőwy Árpád)
vetendő, mint amennyire hibáztatható Arany, Babits vagy József Attila gyanúba fogása. Kizárt dolog, hogy költőnk hívei, amidőn összeszedegették a hagyatékot, erről a maga nemében mesteri darabról ne tettek volna említést.) Réthy László költészete bár sok egyéni leleményt mutat, egyenes ági leszármazottja a régi daliás idők latrikánus rímcsiholásának. Nála is találunk hazafias elfogultságban fogant némileg „kirekesztő" nemzetismertetőket. A holland pl. röptében a besózott halat, az oláh a kecskét, a sziú vajh' mire hiú, ahol a szent könyv a korán, arról értesülünk, hogy a lányokat kifúrják már korán stb. A szaknévsori ismertető is kedves tárgya: A magyar nyelv világrekordja című vers valóságos szinonimaszótár egyetlen fogalomra, ahol is a tűzoltó befreccsent, a lakatos besrófol, az újságíró petéi, a bojtár götyöl, a harangöntő bekollint, meg a többiek így-úgy a maguk szakavatott módján tucatszámra. Merít ama tréfaforrásból, ahonnan már Gyöngyösi István is a XVII. században: a kötelezően elkövetkezendő rímen csavar egyet. Arra, hogy „arasson a kasza", ez jön: „jól álljon a nyakkendője". S a többi rímhívók: „dörzsöli az inát", „mért vagy olyan aszott", „örül a tavasznak", „a Gellért hegye is megingott" stb. A tematikai és műfaji sokszínűség nem vitatható el a Lőwy-lírától. Vannak balladás-sztorizó versei (pl. amelyben összehasonlítja a kankó megszerzésének kétfajta esetét, egy bel- és egy külvárosit, az eredmény ugyanaz, csak az utóbbinál „Nyolc forint a tiszta profit"), van ahol Babits Mihály-i rímcsengettyűzéssel számol be Itáliáról („Ettél macskát tejes rizsbe? / Szartál-e a Tiberisbe?). Nyitott szemmel jár külföldön, s nem mulasztja el az ott tapasztaltakat hazája sorsával szembesíteni. A pilzeni városházán dölyfösködő vörös oroszlán kettős farkát látván, ez a Tompa Mihály-os sóhaj szakad föl belőle: „Dicső barom, te imponálsz nekünk, / A sors ilyen csodát nem tett velünk! / Neked két farkat adott a végzeted: / Nekünk csak egy volt, az is elveszett." A test végtermékei kifogyhatatlan lírai lelemények bővizű forrásai. Élettől búcsúzó elégiáját eme sorpárral zárja: „Arra menve hölgyek - megálljatok: / S síromra Eau de Cologne-t pisáljatok." Jellemzi bizonyos kurucos dac és némi kedélyes századfordulós zsidócsúfolás. A kettő pl. ott kapcsolódik össze, amidőn leírja Rákócziék hamvainak hazahozatalát: a bujdosók észlelvén a „félmillió izr'elit" inkább visszafordulnak. Avagy amikor szembesíteni kívánja a jelent a magyar előidőkkel, a Balaton két partját idézi szeme elé. Az északin a büszke várak legendákat őrző romjai, délen, Siófokon a hétvégi héber sereglés, a két part között „A Balaton nem háborog, / De stílszerűen hébereg." Lehet, hogy az egész vers létrejötte eme kancsal rím csábításának következménye - mert természetesen ne gondoljunk valamiféle éles antiszemitizmusra. A korabeli (esetleg zsidó tőkével működő) vicclapok fesztelen kedélyeskedésénél nem durvábbak az idevágó sorok. Sőt névválasztásával maga is ezt az újfajta polgári együttélést akarja szimbolizálni: „De ő nevében egyesíti / a fajt, melyre néz a Kárpát, / Hisz fajunknak fele Lőwy, / A másik fele pedig Árpád." Nagy nimbusza, komolytalan - de szeretetten - presztízse volt életében bizonyos művészi-értelmiségi körökben a Lőwy Árpád maszkja mögé bújt Réthy Lászlónak, aki életével is (elszegényedő, elözvegyült sorsát leplezendő) a régi vagabund versfaragók szerepét próbálta feléleszteni. Legendák körítik még évtizedekkel később is azt, amit költészetként, játékos, unaloműző produkcióként művelt. Önmagáról és azokról, akik olykor olvassák, így ír, s ebbe belenyugodhatunk: „Lőwy Árpád csak név és nem egyén. / Lehetsz Te is, vagy Ő, s lehetek Én." 1996 330