Alexa Károly: Quodlibet (Budapest, 2004)
HASZNOS MULATSÁGOK. Unalmas órákban, vagyis a téli hosszú estvéken való időtöltés - Hol lakik a magyar irodalom?
Hol lakik a magyar irodalom? Ez a cím - mi tagadás - egyszerre meghökkentő, s ugyanakkor mintha oly módon volna „talányos", ahogy a közkedvelt vetélkedők feladványai - nos, hol is lakik, tehát? Ha a gyanútlan olvasót váratlanul is éri a kérdés, hamarosan kipattan a felelet, hiszen olyan kézenfevő. Az irodalom ott lakik, ahol a vers és a regény íródik, ahol a műveket nyilvánosságra bocsátják és ahol azokat elolvassák, befogadják, ahol beszélnek róluk, ahol filmre írják, szavalják, ahol bekerül az iskolai leckék közé. Igen ám, de ha ezek az „események" valahogy nem esnek egybe, ha a művek létrejöttének és befogadásának aktusai közül egyikkel-másikkal valamilyen gond van? Ha például a cenzúra nem enged terjeszteni ideig-óráig egy-egy műalkotást, akkor vajon hol is van az a mű? Ha éppen ott (és akkor) nem lehet olvasni a verset, ahova (és éppen akkor) azt szerzője szánta? És ha az író nem a nyilvánosság számára alkot megvetvén a kort, vagy esetleg - előfordul - embergyűlölettel telítődött? És ha az olvasó csak évtizedek vagy századok múlva érzi idejét annak, hogy lefújja a port egyegy néhai versről, beszélyről? S még tovább! Ha a helyen nem egyszerűen lokalitást értünk, hanem életformát és létmódot is, egyéni vágyakat és közösségi kívánalmakat, körülményeket, lehetőségeket, korízlést, amelyet nemcsak a geográfia, hanem a történelem is meghatároz? Hiszen a hely nem csupán a térkép valamely pontja, hanem az élet minden színtere is - bölcső és börtön, természet és történelmi emlékezet, vízió, amely a fantáziának köszönheti létét, de lehet egy kert, kávéház, kolostor, egy iskola, egy fürdőhely, sziget és erdei tisztás, bármi, ahol az emberi élet zajlik és az ember vágyai otthonra lelnek. Ha csak arra a két egyszerű igazságra, tényre hivatkozunk, hogy „a magyar író szegény" és „a magyar író hazája szinte soha nem szabad" - mi minden következik a mű és az író létmódjára nézve! Hogy a legnagyobb magyar íróknak is legfeljebb ideig-óráig van igazi otthona - lásd a vagabundus Csokonait és Petőfit, a bérleményekben és (kert nélküli) szolgálati lakásokban zsörtölődő Aranyt, Adyt, a hotel-szobák lakóját, József Attilát, szegényt. S az elnyomatás végeláthatatlan szakaszai? Amikor a vers mint csempészáru érkezik - sokáig Nyugatról, s nem kevés ideig Erdélyből, amikor a vers otthona a hullámzó éter és recsegő ódon rádió... És ha már továbbtágítottuk figyelmünk körét, mondhatjuk-e azt, hogy az irodalomnak nem helye, nem helyszíne az is, ahol az író születik, ahol él, ahol boldog, ahonnan elvágyódik és ahova eltemették? Mennyi kultuszhelyet őriz a nemzeti emlékezet, hiszen a nagy írók élete (s természetesen halála is) mindig „reprezentáns" - a nemzet sorsát jelképezi ilyen-olyan módon. Ilyen kegyhely még a fantazmagóriák Barguzinja is... Ha azt mondjuk: Csúcsa, Ady beteg alakja rémlik elénk, aki az első világháború végóráiban és élete végén nemcsak önnön sorsával néz itt szembe (olykor bizony egy szutykos állomási restiben), hanem a nemzet és erdélyi „kisúri" fajtája pusztulásával is, vagy ugorjon a szemünk Debrecenre - a magyar reformáció századai mennyi emberi és kulturális értéket halmoztak itt fel, adván sorsot és kínálván témát: Csokonaitól Nyilas Misiig. És Kufstein, a börtön? És Széphalom, ahonnan a börtönből megtért írástudó, a minden szépen „felfelsikoltozó" Kazinczy megszervezi a magyar irodalmat. És Vízakna? Ahonnan Petőfi hallgatja az ágyúdörgést, s ahol majd félszázaddal később egy rémületes vihar kimossa a sóbányából a legyilkolt és kirabolt honvédek tetemeit, hogy pirospozsgás 349