Alexa Károly: Quodlibet (Budapest, 2004)
HASZNOS MULATSÁGOK. Unalmas órákban, vagyis a téli hosszú estvéken való időtöltés - Hol lakik a magyar irodalom? - A kert
Vannak-e azonban kertek a magyar irodalomban? A válaszunk csak igenlő lehet, ám nem egészen fenntartás nélküli. Mert ha Balassi virágokkal bókoló verseire, majd a virágénekekre, a „gyöngyvirágos" népdalokra, ha Csokonai „tulipánjára", vagy a rózsával és szőlővel oly kedélyesen foglalatoskodó Jókaira, meg a Konstantinápolyban is virághagymákra vadászó „egri remetére", Gárdonyira gondolunk, akkor a kertet is bízvást odasorolhatjuk a magyar poézis glóbuszán a legjellemzőbb - s legkedvesebb - színterek közé. Ám ha Petőfire emlékezünk, Aranyra, Mikszáthra, Adyra, Krúdyra, József Attilára? El tudjuk-e képzelni Petőfit, az örök vándorlót és albérlőt, szalmakalapban, ásóval és dugványozófával a kezében, Adyt, a hotel szobák lakóját, sáros kék kertészkötényben, ahogy egy rózsavesszőt tapogat, hogy hány szemig metssze is vissza, s ki ne emlékeznék az öreg Arany sóhajára, akinek a Margitszigetre vagy a Ligetbe kellett kiballagnia, hogy némi zöld színt lásson, s elsóhajthassa beteljesületlen vágyát az egy „kis független nyugalom" után, ahol ültetni-oltani lehet, lehetett volna? Elmondhatjuk mindazonáltal, hogy a magyar irodalom szereti a kertet, szívesen kifejt és poétizál minden olyan gondolatot vagy érzelmet, ami a kerthez kapcsolható, ám a magyar irodalom történelmi szociológiája, a művészi életlehetőségek és életformák nem minden korszakban teszik lehetővé azt, hogy a költők és írók a maguk kertjében andalogva vagy veteményeik közt hajladozva várják az ihletet. Ezért lesz a kert oly gyakran az álom helye, a virágok nevei merőben „lírai szavak". A kitűnő költő és érzékeny elemző, Nemes Nagy Ágnes például nem valamiféle ihlető látványnak, hanem egyedül a „rímkényszernek" tulajdonítja azt, hogy a nagy nehezen megcsendíthető Csokonai-verskezdetre - „A hatalmas szerelemnek / Megemésztő tüze bánt" - a „tulipánt" ugrik a néhai pályatárs tollhegyére. Egyébként szegény Csokonai lehetne talán a jelképes magyar költőalak, amikor arról tűnődünk, hogy miért is hiányzik oly gyakran a valós és saját kert a versbeli kertek mögül a magyar irodalomban. Hogyan is lehetne kertje annak, akinek nincs polgári egzisztenciája, aki szegény és mindig vándorolni kényszerül, akinek alighanem több tintája fogyott pártfogókat dicsőítő versélmények vagy puszta pénzkérő levek írására, mint igazi lírai darabokéra? A Főhadnagy Fazekas úrhoz című verset, Csokonai legszebb rokokó látványainak egyikét („Jer, e répánál térdeljünk, / Jer kacsint e tulipánt") is mint „vendég", egy másik költő-füvész kertje ihleti: „Jer, barátom! Lépegessünk / Kis kertednek útain..." S alighogy (pár évvel halála előtt) egy kis lugasnyi kertet kikanyarít magának a homokból debreceni kis háza előtt, jön a tűzvész, éppen rózsanyíláskor, és elpusztít mindent... Csokonai kora a magyarországi virág- és kertkultusz első nagy korszaka, s andalítóan szépek a magyar költészet rokokó kertjei, ám a versek írói vagy álmaikhoz kell forduljanak, miként Faludi Ferenc a Tündérkertben, vagy a kerítés rácsain kell átnézniük, mint tette ezt vélhetőleg Szentjóbi Szabó László A péceli kert ábrázolásakor. Nemcsak a szegénység az akadálya persze annak, hogy a magyar írók az antik költészet bukolikus színpadán múlassák az időt a nagy romantikus XIX. században, majd később. Vörösmartyék idején válik nyilvánvalóvá az életformát és lakhelyet befolyásoló kényszer, hogy az irodalom igaz helye (ha egyelőre nem is nagyon otthona) a főváros, a fallal körülkerített Pest, amelynek zajgó német beszédébe egyre inkább beépülnek azok az intézmények - lapok, Akadémia, egyetem, szalonok -, amelyek felváltani hivatottak a régi vidéki patrónusokat, helyettesítik a Bányácskán (a virágos-fás Széphalmon!) meghúzódó irodalomszervező Kazinczyt, s ítélik fele354