Alexa Károly: Quodlibet (Budapest, 2004)
HASZNOS MULATSÁGOK. Unalmas órákban, vagyis a téli hosszú estvéken való időtöltés - Hol lakik a magyar irodalom? - Jegyzet
be-kasul a magyar irodalmat, alkotókat és műveket, mániákat és álmokat. Valami keveréke a publicisztikának és a barátságos, mesélő irodalmi leckének, ahol a tanár nem látja hallgatóit és azok sem őt, de mintha meg lettek volna győződve arról, hogy szükségük van egymásra, hogy hetente szükségük van egy-két fertályórányi együttlétre. Egy leltár, amely hangsúlyozottan személyes. És amely elől kihagyhatatlan a „magyar" jelző. És ez ajelző nem „megszorítás", hanem arra való utalás, hogy számunkra mi a fontos. Ki is ez a többes szám? A már elkészült és megjelent darabok úgy beszélnek, hogy számukra egyértelmű és meghatározott ennek a többes szám első személynek a halmaza. Jelen idő - most, azaz folyamatos feltételes mód. Mert a sorozat megszakadt, ma már jelentéktelenné vált, vagyis nagyon nyomós okok miatt. Mondjuk: nem talált otthonra igazán sehol, nem volt hol lakjon hónapokra, évekre, ha csöndes albérlőként is. Jó lenne, legalább most - post festa - egy tartalomjegyzéket adni, de az nincs, nem volt, mert nem lehetett. A „címszavak" folyamatosan nyomultak elő, folyton-folyvást tolakodtak, hogy mielőbb sorra kerüljenek. Ha a hóvirág megjelent a kert sarkában vagy az aluljárók mocskában kis esett öregasszonyok kezében, akkor az a hívószó hallatszott: „kert", ha egy évfordulóra ébredtünk, akkor az, hogy „az irodalom emlékezete", ha a tagjaid valami átlátszó kékségbe kívánkoztak és mintha a füledben a Herkulesfiirdői emlék zümmögött volna, akkor az, hogy „fürdőhely", ha a magányos Gárdonyi és a magányos Ottlik valahogy egy mondat alanyai lettek, akkor az, hogy „az én falum". Csokonai és Petőfi poros csizmája? „Út." Az „utazás" az országban, vagy az országon kívül, de mindig a hazában, kénytelenségből vagy mintha passzióból, önmagunk elől menekülve, azaz önmagunkat keresve, lélekben is a nemzet építésén munkálkodva. A magyar „tájak géniuszai", s nemcsak az Alföld vagy a Bakony, vagy Eger és Vízakna, hanem a francia, romániai vagy orosz fogolytáborok is, Kufstein és a Héttorony, az Óperenciás-tengeren túli magyar irodalmi tartományok, meg Rodostó, meg Határ Győző wimbledoni kertje, egy lejtős párizsi utca, a Triznya-kocsma Rómában, Lake Hope, az emigráció „körei", a Mikes Németalföldön, a Szepsi Csombor Londonban, és szegény Szépfalusi István Bornemiszája itt Bécsben, a Capisztrangasséban. Igen, még Barguzin is, mert oda (nem onnan!) kelteződtek magyar versek. A „múlt" is hely, meg a megálmodott ,jövő" is. És minden „hely" is persze hogy az, ami, akár valós, akár kitalált - az udvarház és a bérház, az albérlet, a kastély, a tisztás és az utcák labirintusa. S nem lel-e otthonra a vers, mióta magyar vers születik, a „zenében" is? A nép- és a népies dalban, a kupiéban, a megzenésített versben, a szó nélküli dallam sugalmazása során, Ady és József Attila, Balassi meg Bereményi Géza és Cseh Tamás, Arany és Gárdonyi, Kodály és Dankó Pista, Tinódi és Hobó, Sebestyén Márta és ajó Édes Gergely, Bartók meg Illyés... A magyar „tenger", amit legnagyobbjaink - Berzsenyi, „a lekötött kalóz" - soha nem láttak. (Vannak ugyan tengerésznek tanult magyar költők is: Dobai, Döbrentei.) Aki alkonyatkor hajózott már az Égei-tengeren, az tapasztalhatta. Aranynak igaza volt, amikor azt írta: „bíbor hab". Honnan tudta? Homérosztól? „... én sokszor vágytam már, hacsak annyi tengert is látni, mint a Korhány egyik mocsárja, vagy a geszti tó a kertben..." - írja a kedves kis gróffiúnak, Tisza 363