Alexa Károly: Quodlibet (Budapest, 2004)
A KEDVI-CSIKLAND VAGY KEDVI-CSAPONGÁS. Literatúrai botránkozások és botránkoztatások - Az író ha kritikus, avagy (verzió:) szerep és perverzió
Az író ha kritikus, avagy (verzió:) szerep és perverzió* Egy hévizi beszély Előadásom címe „alighanem" egy viharos éjszakán született meg valamikor a nyárelőn (1999) Zalán Tibor írói műhelyében (lakásán, de érzőbb lelkületű családtagjai már aludni riadvák és riasztvák, a képzés szabályos, Kosztolányi is használja), műhelyében tehát, ahol optimista felfogás szerint legalább az egyikünk józan volt (lehetett), ám mégis - tandorisan - csak: „alighanem", mert amikor a minap a meghívóban megpillantottam a nevemet és előadásom címét a meglepetés elemi erejű élményével lettem gazdagabb, s feszültebb. Kritika és szerep, a kritika mint szerepjáték, a kritikus mint szereplő valamiféle színpadon... A cím persze nem értelmezhetetlen abban az esetben, ha a kritikust emberi lénynek és szociális alapegységnek tekintjük, amire - mint olyan nem egészen elfogulatlan valaki, aki alkalmilag kritikai dolgozatokat szokott elkövetni - azt mondanám: van némi jogosultságunk. A kritikus a társadalmi nyilvánosság terepein - ha eme feltételezéseknek megfelel- olyan tehát, mint az ember maga: szerepet keres és talál magának avégett, hogy személyiségét kinyilváníthassa, a szerep tehát olyan formaként nyilvánul meg (esetleg működik), amelyben egyeztetni lehet a külvilág kívánalmait és az alkat igényeit. A világ szereti, ha az ismert emberekről rosszat hallhat, s a kritikus ennek a szolid igénynek - lévén infernálisan gonosz lélek, alvilági hírnök, hiénavicsorgású könyvtárlátogató - készséggel és szerény juttatások fejében eleget is tesz. S tenném hozzá rögvest: szinte kockázat nélkül. Ama hajdani daliás idők rég elmúltak, amikor valaki a sértésért kutyakorbáccsal vagy duellumra szóló meghívással válaszolt, bár ez utóbbi mint az elégtétel kérésének és adásának ritualizált fajtája - lévén kétesélyes- már maga is a szolidabb polgári kor terméke. (Középkori, sőt heroikus antik előzmények persze - vannak. Ezért helyesebb itt a „polgári" helyett a „demokratikus" jelző használata a görög demokrácia esetében, majd a római katolikus kultúrkörben- hatalommegosztás a pápa meg a császár között a XI. század közepe óta, azaz senkinek nincs túlhatalma, hacsak nem véletlenül, tehát vannak játékszabályok stb.) A magyar irodalom története nem emlékszik nagyon megvert, testileg megcsonkított, esetleg - hivatásának végzése közben - legyilkolt kritikusra. Az írók csöndes és inkább befelé fájó lelkek, akik sebeiket magányukban - szemérmes Jóbként - kapirgálják, hogy be ne gyógyuljon, s akkor sem törekednek az elégtételre, ha úgy vélik, igazuk van (mindig). Az írók, mivel (mindazonáltal) nem jámbor lelkek, hangerővel pótolják alkatuk finom gyöngeségét. Gondoljunk a szívesen szájaló, ám kissé göthös Petőfire, a jó felsőtestű, de lentebb (nem mindenhol) csenevészke Adyra, a cárt és puklis alkatú, idegileg kiegyesúlyozatlan József Attilára stb. Mikszáth aszmatikusan szuszogott már cipőfűzés közben is, Jókai féltette a parókáját, Móricz tagos volt, de alacsony. Balassi, hát ő igen, ő odaütött, de csak valami fürdőslegénynek, s Zrínyi is inkább a töröknek, s annak sem esztétikai nézetkülönbségek miatt. Vajda lehetett volna még talán az, aki - satnya utódok véleménye - fizikai erényeivel kiegyenlít* Előadás a Csokonai Vitéz Mihály Társaság ülésén Hévizén, 2000-ben 454