Alexa Károly: Quodlibet (Budapest, 2004)
A KEDVI-CSIKLAND VAGY KEDVI-CSAPONGÁS. Literatúrai botránkozások és botránkoztatások - Az író ha kritikus, avagy (verzió:) szerep és perverzió
fontolgat". (Hogy ebben a szövegkörnyezetben a „legszorosb" szó sajtóhiba-e, s ha igen, akkor egy illatos szójáték ment veszendőbe..., meg nem tudom mondani.) Elvezkedve, mi tagadás, de bánatosan olvassuk ezt a heveny irtózást s megvetést dokumentáló szakszöveget arról a kedves poétáról, akinek Hévízhez is volt köze, s aki maga is egy nagyon jellegzetes - átmeneti - költőszerep megtestesítője: népszerűség és korai halál, így summázhatjuk. Kölcsey ezzel e csikorgó bölcsességgel zárja sorait: „Nincs veszedelmesb az írókra nézve, mint sokat imi, s ez a sokat írás, amellett, hogy a munkákat gondatlan készűletűekké teszi, a tanulástól is elvonja az írókat." Nézni lefelé a sír göröngyeire és suttogni, tahó voltál, írásmániás, készületlen... oly színi jelenet ez (kissé borzongató ugyan), ahol a szerep megtalálja végre helyét, s példát ad a későbbieknek. Ha már a szerep szó újra elhangzott, megemlíthető, hogy Kölcsey óta igen nagy jelentősége van a hatásos kezdő mondatnak, a belépőnek, az ántrénak. Amikor József Attila Babitsnak veselkedik neki, nem mással kezdi, mint eme magvas kérdéssel: „Mi a költészet?" Természetesen, mondani sem kellene, hogy a válasz lényege az: jószerivel minden, amit nem Babits Mihály ír. Kölcsey a Berzsenyit levágó (fél kézzel az egész Dunántúlt is leverő) iratát így indítja: „A poeta és versificator úgy különböznek egymástól, mint Archimedes és az ács: amaz, ki a machinât kigondolta, ez, ki azt útmutatás szerint kifaragta." Azonnal aggódni kezdünk Berzsenyiért, hiszen, ha esetleg „kigondolónak" is minősül, hellyel-közzel, azért a versifikátorság - mint szó - az bizony átsugárzik bekezdések során. Indulatos ember volt a Niklára húzódott költő, vértolulása igazán ott vett mélybíbor színeket, amikor a baljós hangzatú nyitány így kunkorgott a zsinórpadlás felé: „Ha ezen princípiummal gyújtjuk meg a kritika fáklyáját, s akarjuk a magyar költés történetét felvilágosítani, úgy találjuk, hogy nekünk versificatoraink ugyan nagy számban, de poétáink felette kicsinyben voltak és vágynak." Itt már sejthette a költő, mi következik, és „sejtése pogány", ha szabad egy hat év múlva megszülető költőnk bizonyos „kalapácsos" vígeposzából kölcsönözni. Erezhetjük, hogy Kölcsey számára az igazán levadászandó trófea „a" Berzsenyié - Csokonai, halálba köhögvén magát, már ott ballagott a honi halhatatlanság felé, ezt 1815 körül már minden irodalmár sejthette, de Berzsenyi még él, költ, költeni fog, vadul, keményen, Berzsenyi fékezhetetlen. Kölcsey, a recenzens újra felveszi az iskolamesteri pózt és szerepet is. Gyakorolnunk kell - hivatkozik Goethére - „fejünket, kezünket és szemünket... Idők kívántainak, míg a művész a maga mesterségének sanctuáriumába léphet, annak titkaival megismerkedhetik. s nem csak a nem szépet és nem jót elkerülheti, de a nem helyén álló szépet és jót is kiismérni s feláldozni megtanulja, megtanulja, hogy az önszeretet saját hibáink eránt nem vakságot és kedvezést, de szemességet s kérlelhetetlenséget parancsol... A könnyűség hamar szül gondatlanságot, a nagy erő durvaságot, a fenség dagályt." Szóval igazán az a rossz, amiben jók lehetnénk. Gyönyörűen gálád mondatok, repesünk olvasás közben, ha éppen nem vagyunk Berzsenyik. Akkor (akár) már ne is olvassunk tovább. Az első öt és fél oldal, a bevezetés, itt zárul, hogy a befejező - mindössze - négy így induljon, bekezdés közben, könnyedén, laza csukló, tollszárfogás: „Innen van, hogy a poétái kitételekben gazdag Bersenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressziókra téved el." Ezt már csak egyféleképpen lehet fokozni, s Kölcsey ezt jól tudja, ha a recenzens egy újabb szereppel bővíti alkalmi repertoárját. íme, Kölcsey, a kertész. (Mint majd oly sokan mások, már rég nem gazdálkodók, s nem tiszántúli kisurak.) A bírált szerző néhány („szám-458