Ambrus Lajos: Szókalauz (Budapest, 1996)
Hasi bölcsességek
választása. Amúgy meg minden egyéb, származék- és jövevényszó, minden gyök, összetétel, minden konkrét és átvitt értelmű konnotáció, jelentés, üzenet, kód, „mondanivaló”, amely a nagy (és sajna rég kiadott) Czuczor-Fogarasi szótárban írva vagyon a HAS-ról; merthogy e penzum, ugye, a hasi gyönyörűségeket van hivatva piktorolni. (Ám a rettentő szentenciák kimondása előtt irány a terített asztal, Matzi úr, a haspók készítette pikáns fűszerezésű kínai csirkét pusztítani!) És most aztán még az is előfordulhat, hogy az eddig felfuvalkodottan képzelteket a hasról „mint olyanról”, egészen egyszerűen fölül kell bírálni. Hát még ha felütök egy könyvet (adok a szerzőre) és ezt kell olvasnom: „A has jelképezte - a régi, boldog időkben -, hogy viselője nem holmi futó ember, hanem megfontolt férfiú, aki munkahelyén, családjában, élete minden fordulatában tapasztaltán és hűségesen állja meg a helyét”. Nesze neked, modern idők modernül elhülyült gyermeke; máris szemkáprázva másolom ide a szép józsefvárosi kesztyűsné halhatatlan mondását: ,A férfi akkor szép, ha kövér”. Merthogy dicséretünk tárgya, a has mutatta bizony az özönvíz előtti időkben, a nosztalgikus messzeségben, hogy viselője nem akárki, hanem úriember ám - aki „szívesen időzik vendéglői asztalok mellett, de a családi ebédlőben is olyan szigorral tudja vizsgálni az asztalra kerülő becsináltat, hogy a szakácsnőnek, a háziasszonynak, de még a falon függő ismétlőórának is eláll a szívverése, mintha valamilyen főbenjáró dolog, sorsfordulat múlna azon, hogy belefőzték-e a levesbe a malac máját és veséjét is”. És a könyvbe zsúfolt fokozások! Szem nem marad szárazon, szív szakadás nélkül, hogy satnya ezredvégünk hőseiben a csontos bankfiút, a keszeg szalonjampecet, a sivatag menedzsert, a nyiszlett taljánt, kiknek lóg az oldalbordájuk, véltük felfedezni. Noha a leírtak keményen koppannak, mint a legvégső szentenciák, barátaim: „A hasas ember az élet komoly és mulatságosabb dolgaihoz igazabban értett, mint a széllelbélelt, kákabélű soványak, akik mintha mindegyre felugrani készülnének az ebédlőasztal mellől, hogy valamilyen alamuszi s egyáltalán nem fontos ügylet után szaladjanak.” így bizony - a passzust Márai Sándor írta a búcsúzás, a Szindbád hazamegy című regényében az utolsó gavallérok egyikéről, Krúdy Gyuláról. Csakhogy az élet nem regény, vághatnák rá a csoda-fogyókúrázás mai bajnokai, az izgága önsanyargatók, a sótlanok, a kedvetlenül szédelgők, a közveszélyes önostorozók, a vérszegények, az ezerszer hülyék. Persze a választ te döntőd el, Kegyes Olvasóm: mennybe meneszted-e a kappanhájat, melyet a már idézett szép kesztyűsné, a józsefvárosi, oly gyöngéd élvezettel simogatott, mintha leölni készülne vasárnapra, s levest kívánna főzni nemesebb részeiből. Vagy hiszel-e inkább a másik tudornak, az éhezés bajnokának, a szigorú József Attilának, aki ezt az örökséget testálta rád: „Az angyalok sose esznek, mégis gyönyörűek lesznek.” 47