Ambrus Lajos: Szókalauz (Budapest, 1996)
Az enyészet kukása
sajátunk, amely kissé bamba vigyorú ugyan, kissé rossz ugyan, kicsit csekély individuumocskáé ugyan, de azért mégiscsak arc volna. Kordivat hát írni, skicceim, elemezni e szép mai neolit kort. Válságfilozófiákat felmelegíteni - Nietzsche, Spengler, Ortega és a maiak és a holnapiak. A szellem halálát ecsetelni. Népek, kultúrák, stílusok, művészetek, istenek halálát danolni - visszafelé és előre, innét, a lét és a nemlét határáról. A civilizációs züllés és romlottság, a lealacsonyodás, végül tán még a meg sem indult élet felől. Bizony: sehol semmi dicső hellenizmus, sehol a tisztes „beavatás” esélye, a szívet átmelegítő prométheuszi tűz, sehol, nyomokban is alig, az életfölötti élet reménye. Adolf Buitenhuis holland fotós persze nem kultúrmorfológus és nem válságfilozófus, de még csak nem is újteoretikus, szerencsénkre - egyszerűen a tételes filozófiáktól, különösen a „válságteóriáktól” mentesen igyekszik masináját kattogtatni. Hogy ezt a nem is olyan egyszerű műveletet éppen nálunk, ezen a szerencsétlen „volt-szocialista-kágéesté-béketáboron” (Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Kína) belül méltóztatik végrehajtani, az bizony nagyon kínosan kellemetlen is tud lenni - magam is hirtelenjében arra gondoltam először kényelmetlen fotói láttán: ki kéne őt szelíden ebrudalni innét, el messzire, el, más földrajzi irányokba ösztökélni, keletre, keletebbre, sőt még annál is keletebbre!; a romlás ugyanis egyetemes és univerzális; szaktudori erényeit az enyészet kukásaként arrafelé is nyugodtan kamatoztathatná. De hát: nincs menekvés - ecce homo (Homolka), íme, itt volnánk, ilyenek volnánk, nincs mit takargatnunk. Ezen a szerintem legelképesztőbb tájképén (Sulina, 1990) aztán már szinte egészen szeretetteljes viszony szövődik közöttünk és az ábrázolt világ között noha egyszerűen pszeudo-világnak látszik és még a hipotetikus élet lehetősége se nagyon képzelhető el erről az utcaképről. A fotó a Duna-deltábm készült hej a Duna, a Duna, fújjuk a metaforát, olvassuk is az ilyen-olyan regényeket, az elterelt, a tönkretett, az erőművesített nagy folyamról, amely egyenest ide kékvalcerozik, erre a döglött, Buitenhuis lencsevégrekapta tájra. Ez itten a Duna vége és ez a minősíthetetlen nyomor „összeköt” bennünket (a szürke óriásfolyam geográfiai közelségét elszórt nádrakások jelzik) - de hát a holland fotós ezt a József Attila-i tájképet akár a Józsefváros valamelyik romlottan elomló mellékutcájában is komponálhatta volna, vagy a királyhelmeci cigánytelepen, de akár Nagy- és Kisszelmencen, a régi Ung vármegyében, egy különös, magyarlakta ikerfaluban, amelyet, akár a tortát, oly brutálisan vág közepén ketté a, mi is, a szlovák-ukrán államhatár. De akár Mongóliában, vagy Kínában, vagy Koreában, a tervutasításos gazdálkodás egyéb szép tájain. Olyan otthonján ismerősek ezek az utcára kiszórt törmelékek és szemétrakások, az összebuherált, palánkszerű kerítések, a dacos terepjárók hernyónyomai, a járdanélküliség, a hullám-68