Cseke Ákos: Magyar, irodalom - Kortárs Esszé (Budapest, 2020)
1936. A Nagyon fáj-kötet verseiről
141 kontextusát. Nem „egyszerűen” a szenvedés fogalmáról és annak félreértéséről van-e itt szó? Biztos-e, hogy a pszichoanalízis megfelelő értelmezési módot kínál az emberi szenvedés feltérképezéséhez és megértéséhez? Azt hiszem, Nietzsche joggal mondja harmadik korszerűtlen elmélkedésében: „Amíg kultúrán lényegében a tudomány előmozdítását értik, addig a nagy szenvedőkön hideg irgalmatlansággal gördül végig, mivel a tudomány mindenütt csak a megismerés problémáit látja, s mivel világában a szenvedés voltaképpen illetlennek és érthetetlennek számít, vagyis legföljebb egy újabb problémát jelent.”14 Egyetlen tanulmányban lehetetlen volna be mutatni a probléma egészét, szeretnék azonban legalább utalásszerűen megnevezni néhány, eddig talán a kelleténél kevesebb figyelemre méltatott aspektust. Elsőként említeném a vágy problémáját. Bár az idézett elemzések alapján már-már Fellini híres „őrültje” juthat eszünkbe az Amarcord ból, aki azt kiáltozza: „Nőt akarok, nőt akarok!”, valójában, azt hiszem, egészen másról van itt szó. Az 1936-os versek „hőse” valóban nőt akar; a kérdés az, hogy mit akar ez a férfi, amikor egy nő iránt áhítozik? Feltétlenül az elmebetegség jele-e ez az akarás? „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom” – kiáltja egy versében, de ez, ahogy az a Jaj, majdnem... című költeményből is látszik, nem biztos, hogy beteges, tudatalatti tartalmak feltörését jelenti, mint a legtöbb értelmező állítja, hiszen jobban megfigyelve, egészen tudatos helyzetértékelésből fakad: az idő és a halál félelmetes tapasztalatával csak a mindenséget szétvető szerelem, a másik ölelése és óvása állítható szembe. Más alkotásokban, mint például a Gyermekké tettél című versben, szin tén a látottságnak, a meghallgatottságnak, az óvásnak, a figyelemnek és a segítségnek egy olyan, már alig remény-14 F. Nietzsche: Korszerűtlen elmélkedések, Atlantisz, Budapest, 2004, 235.