Cseke Ákos: Magyar, irodalom - Kortárs Esszé (Budapest, 2020)
1936. A Nagyon fáj-kötet verseiről
137 ször is megállapítja: „a versekben egy identitását vesztett, dúlt állapotú ember kétségbeesett portréja körvonalazódik”, „a betegség tünete az érzésnek az az abnormitása, ami az Edit-versek dühöngő, átkozódó soraiban megmutatkozik.”2 Ez az orvosi-klinikai értelmezésmód a kezdettől fogva jelen volt a József Attila-recepcióban. A költő halálára írt nekrológjában a József Attila-versekben történő „szörnyű önföljelentést” Ignotus Pál, a Szép szó egyik szerkesztője nem habozott „klinikai dokumen tumoknak” tekinteni,3 de Németh Andor is úgy gon dolta, hogy a kései József Attila szenvedését és abszurd vágyát a női közelségre valójában egy gyógyíthatatlan betegség melléktermékének, a beteges ösztönháztartás vagy „libidódagály”4 sajátos utóhatásának kell tekinteni. „Nem értettük meg vagy félreértettük, mert esztéták voltunk, nem orvosok.” 5 A Nagyon fáj nak külön tanulmányt szentelő Tverdota György további ilyen vélekedéseket is idéz: „Élet és költészet, élmény és mű kettősége és egysége Bak Róbert, az utolsó kezelőorvos patográfiájában betegség és esztétikai teljesítmény dualizmusaként jelenik meg: »Na gyon fáj című versének egy-egy szakasza mögött bizarr gondolatfűzések, a schizophren gondolkodás-zavarnak előfutárjai húzódnak meg, de a tökéletes művészi átdolgozás teljesen eltakarja azokat.« Németh Andor, amikor úgy határozza meg a verset, hogy »félig műremek, félig klinikai lelet«, akkor a mű megközelítésének Bak Róbertnél látott orvosi logikáját ismétli meg [...] Szerb Antal a szenvedésre való képességnek ebben a túlzásában véli felfedezni a patologikus elemet : »Szenvedése örök 2 Uo. 390. és 406. 3 Vö.: „Költő és halál”, in: A Szép Szó 1936–1939, Kossuth-Magvető, Budapest, 1987, 450. 4 Németh Andor: A szélén behajtva, Magvető, Budapest, 1973, 507. 5 Uo. 508.