Cseke Ákos: Magyar, irodalom - Kortárs Esszé (Budapest, 2020)
1936. A Nagyon fáj-kötet verseiről
139 rattá változtatjuk át”.8 Kérdéses azonban, mennyiben te kinthető relevánsnak ez az 1936-os József Attila-versek elemzési gyakorlatában kizárólagosnak mondható tudományos olvasási mód, hiszen ezzel az erővel a Rómeó és Júliában, Az ifjú Werther szenvedései ben vagy Ted Hughes olykor egészen riasztó verseiben is a betegség vagy a skizofrénia tüneteire kellene felfigyelnünk. Ráadásul már József Attila korábbi verseiben is feltűnnek hasonló motívumok. Az 1922-es Szerelmes kiszólás ban például azt kívánja kedvesének, hogy „kegyetlen bánat marja meg szivét, / mosolygó, mély szemét apassza, törje”, hogy „ajkát a kín harapja össze” vagy hogy „magányos éj gázolja át eszét”, e vers kapcsán azonban ettől függetlenül sem beszélnek az elemzők betegségről vagy identitás-vesztésről. Szerencsés-e, ha az elemzés szempontjait, irányát és alapfogalmait ilyen nagy mértékben befolyásolják az életrajzi ismeretek, melyek egyébként maguk is olyan szövegeken – magyarázatokon, visszaemlékezéseken – alapulnak, amelyek körültekintő elemzésre és kontextualizálásra szorulnának? Nem kellene-e különválasztani a József Attila lelkével vagy ösztönéletével foglalkozó kutatásokat a művészi forma és a benne rejlő világ vizsgálatától? A kérdés „költői”, de szó szerinti értelemben is az: a költészet, a költői forma megértésének alapvető dilemmájáról van szó. A javaslatom az, hogy a következőkben függesszük fel egy pillanatra ezt a biztonságosnak és bizonyos szempontból kényelmesnek nevezhető, orvosi-klinikai jellegű olvasási stratégiát, és nézzük más szemszögből József Attila verseit. Ne a betegség kategóriájára támaszkodjunk, mely révén távolságot tarthatunk a versektől és mintegy „felülről szemlélve” megbélyegezhetjük írójukat, hanem egyrészt próbáljuk meg elfelejteni az életrajzi hátteret, 8 Vö.: Lukács György: „Félnek az egészségtől”, Ifjúkori művek, Gon dolat, Budapest, 1977, 442.