Cseke Ákos: Magyar, irodalom - Kortárs Esszé (Budapest, 2020)
„…s mit ér a szó, amely csupán tiéd?” Babits Mihály költészetéről
45 Természetesen lehet erre azt is mondani, hogy ez nem más, mint a kiút nem találása után „Istenre bízása a zsákutcába jutott fejlődésnek”,20 ahogy azt is lehet han goztatni, hogy a nyelvnek ez a ’premodern’, teologizáló felfogása ma már elavult és meghaladott. Nem világos azonban, hogy a nyelv vagy az írás önműködő játékára való posztmodern ráhagyatkozás mennyivel jobb a szavak Istenre bízásánál? Jobbnak nem hiszem, hogy jobb, de modernnek sem modernebb. Elég Heideggerre utalni, hogy lássuk, ez az attitűd, ha mindenki számára nem feltétlenül elfogadható is, mindenesetre egyáltalán nem meghaladott: a Hölderlin-elemzésekben a szóhoz való ilyen „üdvös” viszonyulást a német filozófus az egyetlen valódi költői és emberi magatartásként mutatja be, és a szentből születő szó-mű jelentőségét ember és Isten összetartozásának jelképeként fogja fel.21 Ezzel távol ról sem azt szeretném jelezni, hogy Babitsot nagyon is vallásos-teológiai vagy éppen nagyon is posztmodern költőnek kell tekintenünk – ezekkel a kategóriákkal, azt hiszem, semmire nem megyünk. Egészen másra szerettem volna itt felhívni a figyelmet, nevezetesen arra a Babitsnál, de például József Attilánál, Pilinszkynél vagy akár Beckettnél is tetten érhető elemi emberi vágyra, hogy valaki velünk együtt állítson vagy tagadjon a világ dolgaiból valamit, hogy hitelessé tegye a mi tagadásainkat és a mi állításainkat, régi sok hiú szavainkat, legyen ez a valaki akár egy Isten, akár egy szerető és szeretett személy. Ez nem vallásos és nem teológiai probléma, még akkor sem, ha a probléma mélyére tekintve előbbutóbb elkerülhetetlenül találkozni fogunk vallási-teológiai kérdésekkel is. A „hiúság” pozitív értelme tűnik 20 Lukács György: „Babits Mihály vallomásai”, Magyar irodalom – magyar kultúra, Gondolat, Budapest, 1970, 270. 21 Vö.: M. Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez , Latin Betűk, Debrecen, 1998, 69 és folyt.