Czigány Lóránt: Talpalatnyi senkiföldjén - Phoenix Könyvek (Budapest, 2002)
A kimondás értéke - A bizarr költő (1994)
Imádja a nyelvi konvenciók felrúgását, és itt nem a csicsás, feltupírozott nyakatekertségekre gondolok, amiket minden középszerű költő imád. Bátran használja a va/ve, ván/vén toldalékkal jelzett, állapotot kifejező szerkezetet (... Meg / lett neki mutatva a kavics. GY89; „az tény, hogy a tenger jól van kidolgozva” GY106), melyet a nyelv(rend)őrök nemzedékei üldöztek, merthogy gennanizmus. Pedig csak arról van szó, hogy a szerkezet használata megóv az elvarratlan szálaktól. Ha azt mondom az első idézet helyett: „megmutatták neki a kavicsot”, a hallgató (olvasó) rögtön arra kíváncsi, hogy kik, mikor, miért, s ez egyrészt nem föltétlenül kívánatos a szerző részéről, másrészt a ki nem mondott többes szám harmadik személyű általános alany (kik azok az „ők”) a diktatúrák autokrata nyelvszemléletének ingoványos talajára vezet, ahol elég azt mondani: „bebörtönözték”, „felakasztották” vagy „kitüntették”, „kiadták a könyvét”, és senki nem mer egyenesben rákérdezni, hogy kik börtönözték be, másrészt nem is kell, mert mindenki tudja, hogy kik adták ki a könyvét. Ennél is bátrabb a szépelgési konvenció felrúgása. Kukorelly azt írja: „cigarettázok” „iszok”. Az ikes igék ragozásával mindig is baj volt. Magára valamit is adó széplélek (lásd Hegel: Schöngeist) csak azt meri mondani, illetve írni: eszem, iszom, mert valami rémlik neki Kosztolányiról, aki védte szép (de fölösleges) ikes igéinket. Más kérdés, hogy felszólító módban már senki sem meri az ikes ragozást (egyék, igyék) használni, mert az már nem sikkes, hanem bunkó. József Attila-i hallás és közvetlenség kellett ahhoz, hogy valaki azt írja: „harmadnapja nem eszek." Derék irodalomtechnikusaink megtűrték a „pongyolaságot”, mert csak úgy rímel. Az igazság az, hogy az ikes ragozás ingadozik a magyarban, kivéve az obiigát szépelgéseket, mint ezt meggyőzően kimutatta R. Hutás Magdolna (Az ikes ragozás állapota Révai Miklós korában, 1972). Perdöntő az obszcén szavaink (baszik, szarik) tanúságtétele: mivel ezeket sokáig egyáltalán nem, és ma is csak módjával írjuk le az irodalmi nyelvben, nincs szépelgő ikes ragozásuk. Állítom, senki nem mondja: haszom rá, vagy szarom neked, mivel az igék jelentéstartalma per definitionem alkalmatlan a szépelgésre. A szépelgés mint stíluskategória nem azonos a választékossággal, s ezt, úgy tűnik, Kukorelly Endre nagyon jól tudja. Kukorelly Endre szerényen állítja magáról, hogy a zenét szereti, de nem ért hozzá. Ez nyilván hajdani zongoratanárnőjének a pedagógiai diadala. Nyilván gyakran nem úgy billentett, ahogy a nemes lelkű matróna (vén spiné?) elvárta, pedig, ezt én állítom, abszolút hallása van. A zongoraórákat váltig tagadja: „nem jártam soha zenedébe” (VÉ 19). A Budapest-Papírvároáozn (M 40-41, illetve GYK 64-65) a keze fejében feszülő „zongorás izommal” sikerült az éber belső szerkesztőt/lektort/korrektort tőrbe csalni. Bizonyos személyneveket kis kezdőbetűvel és fonetikus átírásban közöl (andrási, rákóci, kosát), s ezek közé büntetlenül becsempészheti sztálini is. Sztálin nevét a mai Magyarországon mindenki Sztálinnak írja és ejti a rádióban, televízióban és baráti beszélgetésekben egyaránt. A Kukorelly születése előtti években, a háború alatt azonban Sztálingrádról, sztalinorgonáról és s zt Min gye rty á ró 1 beszélt a bús pesti nép. Ez az ejtés megmaradt azoknak a fülében, akik elmentek (mint én is 1956-ban), bár mi is énekeltük a Vörös Hadseregről tanult heroikus hangnemben, hogy „Sztaálin a harcunk” és „Sztaálin 326