Czigány Lóránt: Talpalatnyi senkiföldjén - Phoenix Könyvek (Budapest, 2002)
A kimondás értéke - A bizarr költő (1994)
a béke”. Sztálinból az egyre fokozódó tisztelet a hetvenedik születésnapja (1949) és a halála közötti időben (1953) csinált Sztálint. Közismert, hogy a hangnyújtás fonetikailag tiszteletet fejez ki, főként szókezdő szótagban. Ráadásul az idegen szavak átírása magyarul inkább betűhív és konzervatív (Viet-namot írunk, de mindenki Viet-namnak ejti, viszont Zsdanovot nem mindenki ejti Zdanovnak). Amikor tehát Kukorelly Sztálint ír, ösztönösen megsejti a helyes ejtést, vagy ha nem, a lektornak/korrektornak kellett volna kimutatni, hogy a versben lévő nevek fonetikus írása nem következetes, hiszen kosútot és sztálini mondunk, nemclebár? Ez az egyetlen ékezet nekem elég bizonyíték arra, hogy Kukorelly Endre abszolút hallással élvezte a diktatúrát. Kulturális paraméterek Nem kívánok Kukorelly olvasmányélményeinek költészetére gyakorolt hatásával foglalkozni, sem pedig azzal, hogy ő kiket tartott fontos elődnek, kortársnak, és kiket olvasott haszonnal vagy anélkül. Egyrészt hosszú a sor Szent Ágostontól, Pascalon és Rilkén keresztül Kosztolányiig, illetve Ottlikig és Mészölyig. Másrészt ez az irodalomtechnikusok dolga, s kritikusai buzgólkodtak is ez ügyben. Engem itt csupán az érdekel, hogy ha felkarcolom szövegeit, kik bukkannak elő makacs következetességgel, ezenkívül pedig az, hogy volt-e guruja, és mit tanult tőle. Ha felvakarjuk a palimpszeszteket, leggyakrabban Mozart és József Attila vonásait vélhetjük felfedezni. Nem a vendégszövegekről, áthallásokról, öntudatlan utánérzésekről beszélek, pl.: „A harmadik emeleten lakó &[!]”, mint Ady, egyik párizsi versében (GYK33) vagy a „Halál és a Lányka” (MP199), Schubert-reminiszcenciája (Der Tod und das Mädchen), esetleg Kenedi János közvetítésével, vagy a becsomagolt Vörösmarty-szobor láttán előbukkanó Vörösmarty-sor (VÉ 46), hiszen ezek csupán az irodalom önnemzésének közismert tételét igazolják. Mozart viszont a Don Giovanni-áriákkal a páternoszterben is a szerzővel utazik (HÉ20), hogy azután Leporello más, váratlan helyzetben is előpattanjon: „Spanyolországnál 1003 név áll” (M 37), majd fókuszba kerül („Hát ilyen színház nincs”, M 81-85) a mű lényege: Kukorelly Kierkegarddal (vagy nyomán?) felismeri a mozarti iróniát. És hát ismeri zenei bagatelle it is. Első pillantásra meglepőnek tűnhet József Attila egy bizarr költő versmondatainak mögöttes tartományában. Nemcsak azért, mert a korai, szürrealista József Attilát a marxista középiskolai tanterv (érthető okokból) figyelmen kívül hagyta, és az alapversek az iskolai tananyagból kerülnek mindnyájunk zsigereibe, hanem főként azért, mert Kukorelly nem emlegeti József Attilát, éppen ellenkezőleg, gyakran felesel vele. József Attila a rakodópart alsó kövén ül gondolataiba merülten, Kukorelly egyik kötete címében kijelenti: Én senkivel sem üldögélek. Ha valakinek kétsége támadt volna, hogy miért nem akar Kukorelly senkivel sem üldögélni a rakodópart alsó kövén, ezt is megtudjuk: „Egyszer majd ülj le a híd tövében, a rakparton, a vízhez. Nyugodtan ülj le itt, legalul. Üljél nyugodtan, ülj, és szürcsöld a zacskós kakaót. Onnan, fentről, mindenhonnan, egyszer úgyis mindenki lejön 327