Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
VII. A SZOCIALISTA IRODALOM - József Attila
munkás s vízárus a moziban; utolsó éveiben (1936-37) szépirodalmi folyóirat (Szép Szó) szerkesztője. Személyes élete sikertelenségek és csalódások sorozata. Proletárként a kommunista pártban bízott; a pártból egy idő után a freudizmussal való kapcsolatára, skizofréniájára való hivatkozással „lehagyták” vagy talán kizárták; szerelmét a nőknek többnyire hiába ajánlotta. Költészetét is csak kevesen méltányolták; legnagyobb kötetéből, a Nagyon fajból (1936) alig néhány példányt dedikálhatott a könyvnapon, hiába állt ott egész nap kihúzott töltőtollal. A proletárélet elidegenültségét a szeretet szisziphoszaként élte át. Személyes sorsa alakulásából levonta a következtetést: mindennel leszámolva - öngyilkosságot követett el. Az induló József Attila a Nyugat, a népköltészet és az izmusok, elsősorban az expresszionizmus és a szürrealizmus iskolájában tanult. A polgári, a népi, s az avantgárd örökséget - mint Szabolcsi Miklós rámutatott - hamarosan beolvasztotta a maga egyéni hozományába. Szegényember-verseiben, ösztönözve Bartók és Kodály muzsikájától, a folklórból kialakított, a népi élet mágikusságát is érzékeltető hangot szociális tartalommal telítette (Bethlehem, Bethlehemi királyok, Szegényember szeretője); expresszionista verseiben a kollektív érzületnek adott hangot. A tündéri lebegés és józan játékosság, az ironikus, groteszk és önmagát gúnyoló fintor, a rejtett feszültség és a kipattanni kész harag, a világban való feloldódás áhítozása s az élet parányi rezdülései iránti érzékenység, a panteisztikus szemlélet és a minden élő iránti gyöngédség már korai költészetében szembetűnő. S az is, hogy az élet, a látvány, és a logikus, tiszta gondolatiság egyszerre vonzza. Tájai még békések, búzaföldekkel, fellegekkel; de máris olyan kristályosán áttetszők, mint későbbi hűvös levegőjű vagy fagytól dermedt tájai; a japán festők különlegesen finom ecsettel kirajzolt képeire emlékeztetnek. A természetnek különös szerepe van lírájában: ifjúkori hite, hogy a természet otthonává teheti a számára idegennek érzett világot, később elveszett; felismerte, hogy az ember és a külvilág viszonyában a természetnél meghatározóbb a dolgok, a tárgyak világa, de az ellentétekben gondolkodó és éneklő költőnek a természet később is mértéke maradt. Benne szemléli a „megszerkesztett rend” világát, a létezés nagy törvényeinek a maradéktalan érvényesülését. Ha hasonlítani akar, a természethez fordul; a makro- és a mikrokozmosz világának képei jelennek meg verseiben rendet és törvényt érzékeltetőn, szemben a társadalom és az emberi élet kuszáit látványával. Nem objektív tájleírásokat ad; minden táj és minden tárgy, amit leír, szimbólum, mély lírai hangulatoknak, merész kép- és fogalomtársításoknak a jelképe, megelevenítése. Képeinek az anyaga egyszerre tárgyi és fogalmi, konkrét és elvont. Verseinek dinamikát adnak ezek a kettősségek: nyugalmi állapot helyett folyamatokat éreztetnek. „A nyugalom, a remegés / egymást öleli, s kél a habban / kecsesen okos csevegés” - énekelte ars poeticájában. Az érett József Attila tér- és időszemlélete is hasonló vonásokat mutat. A modern költészet tér- és időérzését - mint Bori Imre megfigyelte - nála az objektív, a csillagászati értelemben vett Idő és Tér váltja föl, sőt a kettőt ugyanegy módon fejezi ki: a „világ ág-boga” teret szemléltet, de az időnek is korallszigete. Nemegyszer a végtelenbe tágulnak ezek az elemek nála, s ilyenkor születnek meg a kép-makrokozmoszok. Avégtelen teret és időt azonban összekapcsolja a pillanatnyisággal is, így versei egyszerre tükrözik az állandóságot és a változást; a jelent és a mindig jelenvaló múltat. 100