Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
VII. A SZOCIALISTA IRODALOM - József Attila
De ez már inkább az érett József Attila költészetére jellemző, akinek a sivárság volt a sűrűn visszatérő érzése, s aki békés mezők és folyók helyett egyre inkább az elhagyatott külvárosi telkek világában talált lelkiállapotok festéséhez alkalmas motívumokat. A panteisztikus természetélmény és a világot melegíteni akaró jóság után a külváros költői felfedezése volt a következő állomás. Mások is, másutt is énekeltek a külvárosról és ? proletariátusról. De többnyire kívülről, a proletáréletnek csak a felszínét látva. József Attila belülről látta és láttatta, mutatta meg ezt a világot; „verődve földön és égbolton”, mikro- és makrokozmoszként; totálképekként és mikroszkopikus szeleteiben. A munkásság, amelyről ő énekel: „új nép, másfajta raj”, az anyag gyermeke. Történelmi múltja nincs, de történelmi feladat vár rá: a „titok megfejtése”; s hogy a setét gyárakra tűzze az Ember csillagát. Ha csak erről szólna az ének: még akár felismerhetetlenül belevegyülhetne a kor átlagos szocialista költészetébe. De József Attila a proletársorsot teljességében látta és énekelte: a munkások egyfelől a jövő jegyesei, az emberivilág letéteményesei, másfelől azonban a kor, amelyben élniük adatott, rajtuk is torzított. Fogva tart mindenkit az elnyomó társadalmi rendszer, a magántulajdonra épült világ, „az erkölcsi rend sánta palánkja”. Ezt tudva, s láttatva énekelte a munkásban a másfajta rajt, a proletársorsban a megváltó értelmet. S adott - Halász Gábor szavaival - „metafizikát a programnak, tündéri lebegést a tannak, költészetet a retorikának”. Ködből, füstből, hidegből, harcból, eszméletből épített szintetikus költeményeiben, szocialista világnézettel vetett számot a világgal (Külvárosi éj, Téli éjszaka, Elégia, Oda, A város peremén). Mint Szabolcsi Miklós írja: a kommunista költő tudatos számvetései ezek az adott világgal, múlttal, jelennel, jövővel, apró mozzanatokkal és nagy összefüggésekkel; a munkások, parasztok életével, a külvárosi és falusi tájjal, magával a történelemmel, és benne az osztály hivatásával. József Attila költészetének - többen megírták már - „más a látása, formája, súlya, mint minden más megelőző költészeté”. A nyers valóságból fakasztott lírájában eggyé olvad szépség, világnézet és szociális igazság: az értő elme és az értő szív dala. Költőivé tud emelni minden tárgyat és minden jelenséget, a nyújtózkodó hajnali erdők és a folyóra kiülő csillagok után a külváros sivár tájékát is; a jajgató ládák lécét, a fémkeblű dinamókat és a sivalkodó transzformátorokat. Neki maradéktalanul sikerült, amit még Ady is csak részben tudott elérni: összhangba fogta a gyár és a mezők dalát. Neki sikerült, amire vállalkozott: megoldani a világ dolgainak és jelenségeinek nyelvét a huszadik századi ember számára. Szembenézett az idegenné lett világgal, szembe a társadalommal, a természettel és rejtelmekkel, a mikro- és makrokozmosszal. A huszadik század sok más művésze is próbált szembenézni a valósággal, többnyire keserves tanulságokra és érzésekre jutva. Ez az életérzés az volt, hogy a lét „abszurd”, ha meg kell halni, akkor voltaképpen élni sem érdemes. Főképp bizonytalanul nem; egy valójában anarchikus, feje tetején álló társadalomban nem. Franz Kafkánál, Dürrenmattnál, Ionescónál és másoknál ez az életérzés fogalmazódik. József Attila ezen a pesszimizmuson társadalmi vonatkozásban lép túl, a valóság teljes ismeretében; tragikusan, de eredménnyel küzdve, a tudatos szocialista költő vértezetében. A kozmoszban - mondja József Attila - az ember parányi rész, de felismeri a helyét a végtelenben. Számba veszi magányát s nem retten meg, üldögél, mint hajléktalan 101