Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
VII. A SZOCIALISTA IRODALOM - József Attila
senki sem idézett az újabb magyar lírában; babusgató játékossággal és meggyötörtén átkozódó, látomásos, áttetszőén tündéri dallamokban. S a reménytelen József Attila, a Héttorony már szabadulást sem váró foglya újabb költői csodákat villantott föl; most talán a legnagyobbakat. Emberivé szelídítette e fájdalmakat. Panasz helyett a leszámolás bátorságával nézett szembe az űrrel, s vacogva is meglátta a csillagok szépségét. Kétségbeesés és derűs megnyugvás, tűnődés és őrület, tudományos pontosságú önelemzések és ősi varázsénekek átkait felújító kiáltások váltják egymást; a tudattalan mélységekből felszakadó kínok végül is „értelmes emberi” fájdalommá tisztulnak. Mert a rendező akarat még akkor sem pártolt el a költőtől, mikor a világ szerkezete már összezavarodott az ember előtt. Lázálmairól légies dallamokkal vallott. „Ez a hang ejtette meg - mint Cs. Szabó László találóan írja - a franciákat, hiszen náluk is mindössze két költő, Villon és Rimbaud verseiben szép az iszonyat. Költészete átvilágít a dolgokon, de közben feloldozza a fülnek a tiszta röntgenképet: átváltozik tündérmuzsikává. Meghatározás is, bűvölés is a költészete; vízió, melynek éppen pontossága lenyűgöző, árnyalás, amely a lényegbe hatol. Fojtott pátoszát, sűrített képeit csak az ő harmonizáló érzéke tudta súlytalan népdalnak ható versekbe foglalni. Ami játéknak tűnik, valójában angyali okosság, ami lebbenő sóhajnak tetszik, a létet siratja el...”. Kora proletárköltészetétől többek között ezek a vonások különböztetik meg József Attila líráját; s egyben magyarázzák egykori magáramaradottságát és mai fölfedezését. Míg élt, hazájában is csak kevesen fogták fel költői jelentőségét; 1956 óta egyre több nyelvre fordítják sikerrel; franciára is olyan művészek, mint Jean Rousselot, Guillevic és Tzara. József Attila költészete térben és időben egyaránt a végtelent fogja át. A jelenségek között a törvényt kutatja, a kozmoszt érzékelteti; de kirajzolja az élet parányi, „éppen most” lejátszódó mozgását is, a hullani készülő faldarab, a szélfútta papírdarabka moccanásait. Egyszerre érzékelteti az adott világ varázsainak sokféle szépségeit, s az emberre leselkedő veszedelmeket, s azt, hogy az ember az adott világ varázsainak „mérnökévé”, törvényeinek felismerőjévé és felhasználójává is lehet. „A mindenséggel mérd magad” - hirdette; s a mindenség, a tartalmi gazdagság kifejezésére sokféle forma állt rendelkezésére. írt klasszikus mértékben és a szabad vers hangján; írt népdalszerűen könnyeden és szabályos szonettciklusokat; volt egyszerre kegyetlen és gyöngéd, naivul egyszerű és elmélyülten filozofikus, robbanó dinamikájú és gyermekien ellágyuló, spontán dalszerű és konok tudatossággal fegyelmezett. De mindig, minden formában intellektuális koncepcióba fogta a valóság darabjait, s a lelki élet mélyéről felhozott döbbenetes látomásait is modern ismereteken iskolázott értelemmel emelte lírájába. A pontosságra és a tisztaságra esküdött. Olyan szigorral fogalmazott - Illés Endre szavával - mintha a szabadesés törvényét ő szorítaná először képletbe. Legszárnyalóbb pillanatait is a kifejezés öntudatos, kemény abroncsaiba szorította. Minden verse a realitás és a gondolatiság, az apró tények és átfogó koncepciók, az éles körvonalú látvány és a tiszta gondolatiság egysége; s minden versében van valami éterien tündéri, lebegő és bájos mozzanat. A tudomány és a költészet az ő lírájában ismét találkozott. Költészetében több új lírai törekvés is ősét tisztelheti. 104