Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
X. A FELSZABADULÁS UTÁN - A líra
avantgárd a huszadik század lírájában Nyugaton egész korszak, a magyar irodalomban következetesen igazában csak egy ember képviseli, az indító Kassák Lajos. Mintha a magyar líra már a század elején is más „stíluskényszer” alatt állott volna, mint a nyugati. Ezért is szakadt el a különben jól ismert nyugati példáktól s tért le az avantgárd útjáról. A kísérletezés izgalma kevesebb lett benne, az apostolkodás szándéka - és kényszere - felerősödött. Amit a próza és a dráma a történelmi körülmények következtében nem tudott elmondani, annak a kimondását is a vers vállalta. Ez a vállalás szerencsésebb pillanatban más műfajok lefojtott erejét is lírába lobbantotta, többször azonban romlandó, publicisztikai elemekkel is terhelte a költészetet. A magyar lírai fejlődés - többek között - ezért is tűnhetik lassúbbnak és konzervatívabbnak a modern nyugati fejlemények, Mallarmé és Apollinaire, Rilke és Eliot mellett. A réginek, a népinek és a történelminek nagyobb a szerepe, a közvetlen élményszerűnek, a tárgyias leírásnak helyt adnak még a leginkább kísérletező kedvű alkotók is. A hagyományos versformák is elevenebben élnek benne, az egyik legjelentősebb költő, Szabó Lőrinc életműve talán legszebb vallomását (Huszonhatodik év) - a régi századok jellemző lírai műfajában, szonettciklusban írta 1957-ben. Persze, a szonett modern forma lett a huszadik századi magyar költészetben; a líra korszerűsítő kitágításának az eszköze. A mértékes formákhoz való gyakori kapcsolódás nem formai konzervativizmus feltétlenül; a magyar nyelv lehetőségeit is jelzi. A magyar nyelv, mint finnugor nyelv, szinte kínálja magát minden európai versforma adaptálására. Mikor aló. században Antoine de Baif, a tudós reneszánsz költő oly sikertelennek tetsző kísérleteket tett a hexameter francia meghonosítására, a magyar humanista, Sylvester János disztichonjai már anyanyelvi természetességgel folynak, s később, a német és az orosz mellett a latintól legtávolabb eső magyar nyelven szólalnak meg legtermészetesebben talán az Odüsszeia hexameterei, Szophoklész jambikus triméterei, és Ovidius táncos disztichonjai. Az antik mérték bevonult a magyar költészet állandó versformái közé, még Radnóti is hexameterben írta antifasiszta eclogáit. Az időmértéken természetesen átüt a magyaros tagolás, s még a szabad versek mögött is ott lüktet a klasszikus mérték. Az újabb magyar lírának, mint a régebbinek is, változatlanul gondja: hogy tud kapcsolódni a nagyvilághoz, egyeztetni a hazafiságot és az európaiságot. A nagy példa József Attila népit, nemzetit és európait összefoglaló teljessége, szigorú komolysága és játékos könnyedsége, elvont fogalmisága és képszerű érzékletessége, s a Kalevalától a szürrealizmusig mindent értékesítő nyelvi pompája. Az újabb magyar líra ehhez a magassághoz keresi az utat. A fél évszázados lírai lángolás - Ady-Babits-Szabó Lőrinc-József Attila—Illyés - a kifejezőeszközök gazdag változatosságát hozta létre, s az eszközök gazdagsága könnyebbé tette a versírást. Elfogadható formájú verset magyarul szinte minden gimnazista tud írni - volt esztendő, mikor egyetlen folyóirat 114 költőtől közölt verset -, de a nagy hagyományok méltó folytatását ez a tény csak részben könnyíthette. A történelmi fordulóhoz a líra is nagy veszteségekkel érkezett. József Attila már nem élt, a Nyugat nagy lírikusai meghaltak, a fiatalok sorait is megritkította a fasizmus. A megmaradó erők azonban még így is nagyon jelentősek voltak (Áprily Lajos, Füst Milán, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán stb.), s az időnkénti akadályok ellenére folytatták életművük betetőzését, 156