Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
N. PÁL JÓZSEF: Krónika és vallomás a sorsunkról - meg a körülmények
lajstromozóra, még stilárisan is ez a legegyenetlenebb, néhol a kedvetlen erőlködés is kiszűrődik a sorok közül; a rész vége felé megesik, hogy Czine jó fél oldalon át csak neveket sorol, mint aki vigyáz: nehogy kimaradjon már akár egy koros, vagy eltávozott elvtárs is, aki egykor irodalom címén a papírra kapart valamit. Nagyon sok volt 1973- ban már Czine Mihály rovásán, az vesse rá (és emlékére) az első követ, aki nem hasonló módon cselekedett volna az ő helyében. De hát a könyvet még ez sem segítette napvilágra, sőt én abban is biztos vagyok, hogy a szocialista „vonulat” önálló fejezetben való tárgyalása nem is ellenkezett akkor a szerző fölfogásával. Czine - mint mindenki abban az időben -, egységesen elfogadott szempontrendszer híján, a szemléleti (ha tetszik, eszmei-ideológiai) összetartozást tekintette a rendezőelv alapjának, éppen úgy, mint a „félhivatalos” spenót, vagy - a határokat feloldva kissé - Tamás Attila még 1982-ben is. (Ő írta az emlegetett magyar irodalomtörténet 20. századi részét - már jóval korábban.) Ez az irányzat - ha tetszik, ha nem - egyszerűen létezett, s igaz ugyan, hogy valószínűleg erősebb volt tendenciaként, mint amekkora alkotókat és műveket kihordott, de igaz az is, hogy Czine ezt talán mindenki másnál pontosabban érzékelte már akkor. (Ezért is volt kénytelen e fejezetbe sorolni József Attilát és a „társtalan” Nagy Lajost - mégis mutasson valahogy az egész! - több jelentéktelenebb [általában kétlapos portréra méltatott] alkotó mellé, noha az említett szerzőkről írt Czine-szöveg ezt csak kisebb részben indokolta volna.) Az irányzattal sok neves alkotó érintkezett, s ha eszmetörténeti alapozású irodalomtörténetet írunk, akkor ma sem mellőzhető ez a „vonal” teljes egészében. Czine Mihály erre nem is lett volna hajlandó - még 1990 után sem. Ezt nem csak tőle tudom, bárki rájöhet, ha végigtekint e tudós életútján. O a szegények közül jött, számára a szocializmus nemcsak szólam volt, de vallott élet- és társadalomeszmény is, egészen a haláláig - igaz, nem abban a formában, ahogy az Magyarországon létezett. Félig-meddig tréfásan kálvinista szocialistának mondta magát, világképét, ha körülírni próbálnánk, valahol a Veres Péter-i és a Németh László-i gondolatrendszer metszéspontján kellene kereskednünk. Egy szatmári juhászcsalád tizedik gyermekeként született, már a nyírbátori polgáriba és a nyíregyházi képzőbe is csak óriási áldozatok árán mehetett, az 1945 előtti idők megalázó nyomorúságát ő valóban a saját bőrén érezte. Az 1945 és 1948 közötti világ a felnőtté érés hajnalán érte, úgy tudhatta, somosaival együtt emelkedik - mindig kinyílt lélekkel énekelte Jankovich Ferenc dalát (Sej, a mi lobogónkat...) -, a „fényes szellők” hite nem benne torzult el. Eszményét, amely szerint a századokon át leszorított, méltóságában is megalázott szegénység anyagi és szellemi fölszabadulásának a nemzetté válás kollektív élményeként kellene megjelennie a közösség tudatában, valójában sohasem adta föl; ízig-vérig demokrata volt, de nem akart kapitalizmust, főleg nem a manapság tomboló formájában. A kisemmizettek oldalán állt egész életében, nagyon erős plebejus attitűd jellemezte, lelke mélyén talán „harmadikutas” volt kissé, annyi bizonyos, hogy a morális élet- és történelemfölfogás Németh László-i igénye sohasem hagyta nyugodni, s úgy beszélt mindig a magyarságról, akár egy jussát joggal kérő, közös gondra fölesküdött gyülekezetről. Eszményeinek bizonyítékát látta a magyar irodalomban, s bár jó szava a hatalmat gyakorlók köréről nemigen volt - a hetvenes évek elejétől-közepétől különösen nem -, a szocialista gondolat által megérintett irodalmi tradíciót is a nagy egész fontos részének tekintette. S noha gondolatai jelentős részét pillanatnyilag zárójelbe 201