Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
I. A MODERN POLGÁRI IRODALOM KIBONTAKOZÁSA - Babits Mihály
asszociációiban, de azért nem tudós és még kevésbé tudóskodó költő, mert az ismeretanyag csak mint a kifejezés eszköze ömlik lírájába, mindig olyan hajszálcsöveken, melyek a magasra hevített érzékenységből és feszült idegállapotból indultak ki. Alig van költő, aki annyiféle, addig költészeten kívüli, prózainak számító dolgot hozott volna be a poézis szent berkeibe. Megénekelte a szemeteskocsit, amit a költészet eddig túl alacsonynak talált, s az idealista filozófiát, ami már túl magasnak számított. Az ihletet szinte „megfegyelmezte”; mindent versbe tudott emelni. S versei, bármiről szólnak, a papíron csengeni, zenélni kezdenek, frissen és önbizalmat hirdetőn kanyarognak, mint a dalolva masírozó katonák - Illyés Gyuláé ez a kép -, még szétszóródva és meglazulva is egy célra igyekeznek, fürgén és izgatott lelkesültségben, tökéletes formába záródva. Babits sohasem nyugodott bele végképp az izoláltságba; újra és újra megpróbált önmagából kitörni s a művészetet az élettel telíteni. A történelem fordulásai is erre ösztönözték. A világháború éveiben szakít korábbi játékos, szecessziós lírájával, humanizmusa egy harcos pacifizmusig visz. O írja az egyik legmesszebb hangzó, békét követelő verset (Húsvét előtt, 1915), határozottan állást foglalva a béke és a felvilágosult emberség eszméje mellett. Szakít a humánus tartalmaktól elvonatkoztatott művészet és szépség ábrándjával. S a valóságos élet, a közösség és saját dolgaival próbál szembenézni. Ez a törekvése megmarad a háború utáni időben is. Első lépése ugyan a forradalmak után a menekvésé - menekülés a felkavart társadalomból a szerelembe -, de mély erkölcsisége és a félénkséggel szüntelenül feleselő világba vágyódása arra készteti, hogy kilépjen a magánélet szigetéről. Bekerített házából figyeli a világot, szívós harcosként írógépe mögül, s új Jeremiásként figyelmeztet a humánum védelmére a közelgő barbársággal szemben. Lírája őszi hangulata egyszerre jelenti a költő őszét, egy romló nemzet és egy eszményi kultúra őszét. A szecessziós ízek helyett expresszív fűtöttséggel telnek meg versei, majd ahogy emberi és társadalmi kötelességére lel, megszűnik az expresszionista, formaoldó nyugtalanság, s egy új egyszerűség és monumentalitás születik lírájában, a formák népi egyszerűsége és monumentalitása, hasznosítva már József Attila és a népi költők hozományát is. Hatalmas versmondatai megmaradnak, de a beszélt nyelv dinamikája fűzi egybe a szót, a vers zenei szépségét is megőrzi, de a ritmus ideges, nyugtalan alakzataiban minden versformában a magyaros ütemezés létesít jó egyensúlyt. Utolsó éveiben, az 1930-as esztendők végén ér művészete a legmagasabbra. Az életén elhatalmasodó halálos kór tragikus zengést ad humanizmusának. Gégerák gyötri, ezüstcsöveken át lélegzik; hangját is elveszíti, barátaival is csak „beszélgetőfüzetekben” érintkezhet. Végzetes betegségében végérvényesen azonosul az emberi szenvedés tragikumával, s a második világháború előtt álló emberiség sorsával (Rába György). Most írja meg végső számadását, a Jónás könyvéi (1938). A bibliai történetben olyan tragikus hősre talált, akinek a sorsa saját életének a drámájára döbbentette. Benne éppúgy két lelkűiét harcolt, mint Jónáséban. Jónás „rühellte” a prófétaságot, békére és nyugalomra vágyott, nem akart részt venni a világ harcaiban, noha élt benne a tanítás vágya és az igazság keresésének szenvedélye. Jónás tragikomikus útja a prófétaságig - a menekülés Isten parancsa elől, a tengeri út, a vihar, a groteszk epizód a cethal gyomrában, majd az Isten akarata előtt való meghajlás - a költő útjáról is képet ad. Babits az arisztokratikus individualizmustól, 31