Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
IV. KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT - A korszak problémái
két egymással szemben álló táborra hasadt; urbánusok és népiek táborára. Olykor a testvérként indulók is egymás ellen fordultak; széthasadt a szocialista írók mozgalma is. A legnagyobb szocialista költőt, József Attilát egy időben saját táborán belül is szociálfasisztának nyilvánították; s József Attila, a kor legnagyobb költője, egy időben „lemóriczkázta” a kor legnagyobb prózaíróját, Móricz Zsigmondot - s Móricz is, aki a legkisebb tehetséget is mindig a legnagyobb szeretettel ölelte magához, József Attilában csak későn ismerte fel a rokont, akivel egy erdőben jár... Ilyen végzetes tévedések több helyt szegélyezik a két világháború közötti magyar irodalom útját. Ez is oka, hogy bár irodalmunkban minden forrt, ami a nagyvilágot izgatta, mégis, jelentős pontokon eltért a magyar irodalom s általában a magyar művészet az európai fejlődés fő irányától ebben az időben. Az eltérés nem erény - kényszer szülte, s a roppant nyomás miatt történt -, de az eltérő jelleg is lehet művészetileg érték. A két világháború közötti idő a magyar történelem szomorú negyedszázada, politikai-történelmi tragédiákhoz is vezetett; művészete azonban időtálló. „A súly alatt” csakugyan nőtt a pálma. Nagy alkotókat tarthatunk számon, akik győztek a koron, s átvágva magukat a lehúzó ingoványon, európai színvonalon alkottak. Ekkor teljesedett ki Bartók és Kodály zenéje, Dohnányi, Weiner és Veress Sándor muzsikája is; a képzőművészetben Derkovits, Egry, Nagy István, Bernáth Aurél, Aba-Novák Vilmos, Berény Róbert, Vajda Lajos s Barcsay Jenő alkotott a kor színvonalán, s még egy film is született, az Emberek a havason (1942), Szőts István rendezésében, amelyet a neorealista filmek elődjeként tart számon a nagyvilág. Az irodalomban különösen gazdag volt a termés: a század elején indult polgári művészek a két világháború között alkották, ha még éltek, legjelentősebb műveiket; ekkor születtek Krúdy „dércsípte” remekei és Móricz, Tersánszky, Nagy Lajos fontos írásai, s ekkor Babits és Kosztolányi modern lírája is. Ekkor indult és alkotta jelentős műveinek jó részét Illyés, Déry, Német László és Radnóti; s maga József Attila is, kivételesen még elé is vágva az európai lírának. Rendszerezni ennek az időnek az irodalmát végleges igénnyel még aligha lehet. Az európai irodalmak huszadik századi rendszerezési kísérletei, a marxista és a polgári jellegűek egyaránt - ahogy azt már Szabolcsi Miklós is kifejtette -, a kor bonyolultságát hangsúlyozzák; s többnyire egyetértenek abban, hogy egyetlen stílusirányzathoz kötni a kor irodalmát nem lehet. A naturalizmus és a szimbolizmus után nincs többé egyöntetű stílus. Különböző eredetű és jellegű stíluselemek ágazódnak egymásba, az azonos világnézetű írók olykor eltérő stílusban alkotnak; s az azonos stíluseszményt követők világképe olykor nagyon is különböző. Az általános európai fejlődés a magyar irodalomban erős helyi módosulással érvényesül. Az 1919 utáni esztendőkben, a forradalmi hullám éveiben például több európai irodalmat az avantgárd látszik meghatározni, de a magyar irodalomban ezeket a törekvéseket elsősorban az emigráció képviseli; itthon a konzervatív irodalom feltámasztási kísérletei, s a Nyugat modern polgári irodalmának a védekező humánumőrzése a szembetűnőbbek. A húszas évek derekán az emigráció egy része hazatér (Kassák, Illyés); az avantgárd törekvések azonban csak 1930-ig erősek. Legkövetkezetesebb képviselője a művészeti forradalom irányába - az európai avantgárd politikummal telítődő útjával ellenkező irányban - halad; a líra meg éppen az avantgárdtól visszakanyarodva vívja meg a maga konzervatív látszatú megújulását; részint a népiség jegyében. Az 1920-as 71