Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
IV. KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT - A korszak problémái
A hivatalos, konzervatív, a polgári, a népi és a szocialista irodalom egyként a polgári műveltség válságát érezte. A konzervatív irodalom ebből a válságból egy vallásos hagyományokat is beépítő kulturális szemlélet felé hátrált, a polgári műveltséget az emberi kultúra csúcspontjának látók megpróbálták a válságba jutott műveltség pusztulását feltartóztatni, javainak újbóli felmutatásával. A szocialisták vagy elvetették sommásan a polgári műveltséget, vagy megkísérelték annak java értékét az alakulni remélt szocialista kultúrába építeni. A válságtudat minden alkotóban élt; a konzervatív Vargha Gyulában csakúgy, mint a polgári szemléletű Babits Mihályban vagy a szocialista József Attilában. A különbségek a válság értelmezésében és a válságból való kijutás elképzelésében mutatkoztak meg. Közös vonása lett ennek az irodalomnak, legalábbis a korszak utolsó éveiben, a hivatalossággal való szembefordulás. Még azok is, akik a korszak kezdetén a rezsim támogatására vállalkoztak, később, legalább a passzív együtt nem működésig jutottak. A fasizálódó tendenciák még a korábbi hivatalos irodalmat is ellenzéki pozícióba kényszerítették. Az akkori hatalomnak már az a Szekfű Gyula is gyanús lett, aki az ellenforradalom történész-ideológusaként indult, s még Bethlen István is rendőri megfigyelés alá került, noha nevéhez a rendszer stabilizációja fűződött. A német megszállás (1944) és Szálasi nyilasuralma idején a magyar irodalom nagy része elnémult; a kormányzatnak sem ígérete, sem fegyvere nem bírta szóra a nevesebb alkotókat. A polgári műveltség válságának közös tudata és a nyílttá lett német és fasiszta veszedelem még a különben egymással szemben álló írói törekvések között is teremtett valamiféle közösséget. A közös válságtudat és a közös veszély közös tendenciákat még az írói alkotómunkában is létrehozott. A válságból és veszélyből utat kereső életösztön a jelen helyzet felmérését, a bajok okainak a feltárását elkerülhetetlen feladatnak tartotta. Ezért születnek a korszak elején, a húszas években a múltat és félmúltat szinte lépésről lépésre végigpásztázó művek, történeti regények Móricz, Krúdy, Kosztolányi, Babits, Móra, Kodolányi, tehát a legeltérőbb alkatú és korú írók tollán; keresik a pontokat, ahol eltorzult a történeti fejlődés. A korszak második felében, a harmincas években, az életregények és a szociográfiák szaporodnak el, amelyek olykor szinte a szociológus és a folklorista szakszerűségével térképezik fel a jelent. Életrajzát írja Móricz Zsigmond (Életem regénye, 1939), Veres Péter (Számadás; 1937), Sinka István (Fekete bojtár vallomásai, 1942-44), Márai Sándor (Egy polgár vallomásai, 1934), ezekben az években fejezi be Kassák Lajos is nyolckötetes életrajzát (Egy ember élete, 1927-35). Szociográfiai művekkel jelentkezik Nagy Lajos, Féja Géza, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán és mások, szocialista, polgári és népi írók egy időben. A világnézet, a választott műfajok sokfélék - a tudományos igényű írói szociográfiától a tárgyszerű és bonyolult önéletrajzon keresztül az írói vallomásig -, a különböző műfajokban azonban közös jegyek is vannak. Felbontották a regény epikus folyamatosságát, s részben a lírai vallomás, részben a tudományos ábrázolás felé tágították a regény tárgykörét és műfaji kereteit. Közös jelleget ad a korszak irodalmának, különösen a harmincas évektől, a realizmus új igénye. Nemcsak az epikában, a lírában is. A líra szakít a szimbolikus kifejezési eszközökkel, s egy idő után elfordul az avantgárd törekvésektől is. Ezek a kísérletek, legalábbis részben a felerősödő realizmusigényben lelik magyarázatukat. A húszas 73