Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
IV. KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT - A korszak problémái
évek legkülönb fiataljai szinte valamennyien az izmusok vonzásában indulnak (Illyés, József Attila, Déry), de a harmincas évek elejétől kezdve szürrealista korszakuk eredményeit is realista igénnyel építik művészetükbe. Avantgárd tájékozódásuk szinte csak epizódnak tetszik, kitérőnek, amely elősegítette, hogy a naturalizmustól olyan nehezen elkülönülő realizmusnak modern mestereivé válhassanak. A korszak irodalma - ez is közös jegy - túljutott a formai kísérletek szakaszán. Most ért be igazán a Nyugat vetése. A Nyugat-kor irodalma még sok tekintetben a húsz-harminc évvel korábbi szimbolistákra tekintett, Baudelaire-re és Rimbaud-ra, Apollinaire korában; a két világháború közötti magyar irodalom a kortársi világirodalomhoz közelebb lép, a kortársi áramlatokhoz jobban kapcsolódik. A kísérleti jellegből is jobban kinő. Az ősi modernizálása, az idegen megmagyarosítása, a népi magas művészetbe emelése, a magyar és a modern összhangba fogása már a Nyugat-mozgalomban megtörtént, de a műveken olykor még látszott a kísérleti szándék nyoma. A két világháború közötti legnagyobb művekből eltűnt ilyen értelemben a kísérleti íz. József Attila egyszerre ír expresszionista, szürrealista, antik klasszicista és népdalszerű verseket. Illyés tizenketteseiben egyszerre él a magyar tizenkettes és a francia szabad vers; Móra egyszerre tanítványa a paraszti epikának és Anatole France-nak. A korszak nagy írói magától értetődő természetességgel európaiak és provincializmus nélküli magyarok. S közülük legtöbben az alsóbb társadalmi osztályokból indultak. A reformkorban, az 1848-as forradalom idején a jobbágyfelszabadítás apostolai jórészt a nemesség fiai voltak; még a 20. század eleji forradalmi demokratikus törekvések legnagyobb hatású kifejezője is a kisnemesi eredetű Ady volt - a nagy nemzedékben Móricz az egyetlen paraszti ivadék -, a két világháború között már minden társadalmi osztálynak van saját fiaiból való kifejezője. S a legtehetségesebbek szinte rendre az alsóbb társadalmi osztályból érkeznek, jelezve, hogy a nép, bár politikai forradalmát elfojtották, megérett a jövőre, végleges politikai és gazdasági felszabadulása sem késhet már sokáig. A két világháború között a proletariátus adja a legnagyobb nemzeti költőt, József Attilát. Szabó Lőrinc mozdonyvezető fia, a paraszti szegénység Illyés Gyulát, Tamási Áront, Veres Pétert, Szabó Pált és Sinka Istvánt küldi többek között az irodalomba. Ebben a korban kezd olvasóvá lenni nagyobb mértékben az ipari munkásság és a parasztság is, s verbuválódni kezd az az olvasótábor, amely az irodalomtól az élet alakításában való részvételt is várja. További közös jegyeket és rokon tendenciákat is mutat még a kor irodalma, de e közös jegyek együttesen sem teszik lehetővé a kor magyar irodalmának egyetlen folyamatban való megnyugtató tárgyalását. A szellemi széttagozódást, a vízválasztók bizonytalanságát, amelyről fentebb szóltunk, a földrajzi széttagozódás is bonyolítja: az első világháború után Bécsben, Párizsban, Berlinben, Londonban, Amerikában, Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is alakultak magyar irodalmi gócok, amelyeknek a hazai magyar irodalommal való érintkezésük olykor szinte teljesen megszakadt, egymással is alig tudtak kapcsolatot tartani. S ezt a széttagozódást az 1945-ös fordulat is csak kis részben szüntethette meg. A forradalmi emigráció hazatért, irodalma az itthoni magyar irodalom áramával közös mederbe torkollt, az átalakulást nem vállaló polgári írók egy része azonban emigrált 74