Czine Mihály: Magyar irodalom a huszadik században (Budapest, 2001)
VII. A SZOCIALISTA IRODALOM
hatása alatt, a húszas évek második felétől a tényleíró, lázító riport került előtérbe, s az agitatív vers. A100% (1927-1929), a húszas évek végének szocialista igényű folyóirata egyszerre volt politikai, irodalmi, mozgalmi és kulturális fórum. Ebben az időben bontakozott ki Magyarországon a munkás kultúrkörök, szavalókórusok és művészeti egyesülések hálózata, amely hordozója s - a szándék szerint - teremtője lett volna a forradalmi irodalomnak és kultúrának. A harmincas évek elején egy ideig még a RAPP, sőt a proletkult elvei érvényesültek a szocialista irodalom felfogásában (a kulturális örökség elhanyagolása, a műgond mellőzése, a realizmus azonosítása a dialektikus materializmus módszerével stb.) - majd csak a Gondolat (1935-1938) és a rokon szellemű, már a népfront jegyében induló fórumok körül (Tovább, Magyar Nap [Csehszlovákia], Szabad Szó [Párizs] Üzenet [Párizs] alakult ki az a művészetfelfogás, amely a leglényegesebb pontjaiban akkor helytállónak bizonyult. A szocialista irodalom hulláma ebben az időben emelkedett a legmagasabbra; József Attila költészetében például az össznemzeti irodalom fontos részévé lett. Az emigráció magyar szocialista lírája három ágból sarjadt. Egyik ágon a századvégi népiesség avíttabb formáihoz kapcsolódott (Gábor Andor, Madarász Emil), másik ága a Nyugat impresszionista lírájából vált ki (Balázs Béla, Lányi Sarolta). Legtöbben azonban, főleg a forradalmakban húszesztendősen részt vevő fiatalok, szinte valamennyien Kassák avantgardista iskolájából indultak (Lékai János, Barta Sándor, Komját Aladár, Mácza János, Lengyel József, Révai József, Sinkó Ervin), nagy ívben elkerülve a polgári irodalom hagyományait. A téma mindhárom ágban azonos volt. A proletárirodalom akkori gyakorlatának megfelelően a közvetlenül politizáló, harcos, agitatív lírát művelték; kommunista hitük világmegváltó szándékkal párosult. A forradalmi hullám elapadása után az avantgárd visszább szorult, a RAPP-korszakban a líra is szakított az avantgárd eszközeivel. A közvetlen agitációra irányuló szándék sokszor didaktikus szárazsághoz vezetett, s az avantgárd teljes feladásához. Egy időre még a szavalókórus is versformáló erővé lett: a tömeg-egyén dialógusaiban megnyilvánuló agitációs szándék ugyanazokat a célokat próbálta szolgálni, mint a főként Dos Passos és Upton Sinclair hatására teret nyert szimultán elbeszélő modor, a riportázs, a montázstechnika és a filmszerű „vágások”a prózában. Agitatív, érdes volt ez a líra, majd csak a harmincas években vált finomabbá és hajlékonyabbá, már a meghirdetett realizmus jegyében. Szinte minden emigrációban élő költő útja ezt a hármas tagolódást mutatja: a korai, proletkultos expresszionistaavantgárd periódus után egy agitatív, szikár gondolatiságú, prakticista szakasz következett, s csak az után a közvetlen agitáción túllépő, a művészi formálással is már erősebben számot vető periódus. Az idegen nyelvi közeg amúgy sem kedvezett a lírának, többen esztendőkre vagy véglegesen elnémultak. Ez a líra, akárcsak a hazai szocialista költészet és próza is, inkább csak történetidokumentatív értékeket hozott. A „kismesterek” - akik József Attila kibontakozásához is adták a hátteret - ugyan számosak voltak, de jelentősebb költővé e csoportosulásból talán csak Zelk Zoltán (1906-1981) és Benjámin László (1915-1986) lett. A kor kiemelkedő, alapvetően szocialista szellemiségű alkotója kétségkívül József Attila volt, rajta kívül mindenekelőtt Lengyel József, Nagy Lajos és Déry Tibor prózaírói törekvései hozták a legtöbb eredményt. 98