Domokos Mátyás: Adósságlevél. Esszék, tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1998)
Kőasztalnál, Tihanyban
a percnyi politikát nézve, hanem rögtön olyan magaslatban, ami a klasszikus magyar irodalomnak, a magyar szellemnek a magaslata volt. D. M.: Te írtál itt, a tihanyi révnél, egy verset 1944-ben. Azt hiszem, 1944. október 15-én vagy 17-én, annak van egy versszaka, amely félreérthetetlenül József Attilára emlékezik: „Ki ágyát adta egykor, /hogy osszam meg vele, / ki sorsát eddig bírta, / üres a költő sírja, / hajítsanak bele." Mondd, hogy jutott akkor eszedbe József Attila, miért éppen ő jutott eszedbe? Szárszó közelsége miatt, vagy volt más oka is? Egyébként ez világította meg számomra, hogy a Medáliák egyik sora: „barátommal egy ágyban lakom", talán rád vonatkozik. I. GY.: Nem itt írtam; mint említettem már, Németh Lászlóval Balatonföldváron, az ő apósának az elhagyott házában bujkáltunk éppen ezekben a legnehezebb napokban. Hírt kaptunk, hogy van erre mégis valami ellenállási mozgalom, kapcsolat Titóval; a Soli Deo Gloria emberei teremtették. A szárszói telepen van a magva. Németh László és én így átgyalogoltunk Szárszóra. Kiderült, hogy ez is csak a szokásos mendemonda volt. S mivel épp elmentünk a temető mellett, megnéztük a sírt; akkor már nem ott feküdt József Attila: elvitték már Pestre. Azokban a napokban írhattam, foglalhattam versbe valami közös emléket is. Az, hogy ágyát kínálta, nem a Medáliákra vonatkozik, más természetű, nem tartozik ide. Föl-följártam hozzá, amikor még az Andrássy út mögött volt egy mellékutcában, a Révay utcában? - egy cselédszobában - a lakása. Pihenni, egyszer borotválkozni is, mert én messze a város szélén laktam. Abban az időben ő is el-eljött hozzánk ki a Lehel útra: akkor is, mikor én nem voltam otthon. Anyámmal igen rokonszenveztek egymással; és anyám elmondta, nemegyszer tőle tudtam meg, hogy ott járt... Anyám mindenkit, fiatal költőt, akivel jóban voltam, vagy csak ismertem is, nagy bögre kávéval és vajas kenyérrel fogadott. Főleg Berdát persze, aki Újpestről bejárván, mindig megállt nálunk „egy percre". József Attila aludt is nálunk a díványon délután. Ezt is később tudtam meg. Akkor nem csodálkoztam, milyen kicsi ürügyet hagyott, amivel odament, akkor is, amikor gondolhatta, nem talál otthon. Később gondoltam: otthon-, anyakeresési vágy? Akkor eszembe se ötlött ilyesmi, sem az, hogy kérdezősködjem, hisz folyton 187