Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések (Budapest, 1997)
ELLENSZÉLBEN - Regénytükör által homályosan - A "létező szocializmus" magyar regényirodalma
meg nékem, ki a legszebb a világon? - dühében nyomban földhöz csapta, ha „az élet tükre, művészet” (Karinthy Frigyes) nem tetsző választ adott a gonosz mostoha kérdésére, jóllehet elvileg az igazmondás erkölcsét hirdette a regénytükör számára is, végső soron József Attila Thomas Mann-nak ajánlott verséből merítve a betartani tilos törvényt: „Az igazat mondd, ne csak a valódit.” - A gyakorlatban homlokegyenest az ellenkezőjére irányultak a mindenkori hivatalos erőfeszítések: elsőrendű kötelességként azt írva elő, hogy az emberi világ hagyományos és kinek-kinek a maga egyénisége törvényei szerint különböző művészi értelmezését váltsa föl a műben ennek a világnak a „célszerű és pártszerű kívánalmakhoz” idomított képe. A „célszerű és pártszerü kívánalmak” körhintája - ez volt, ez rejlett a szocialista realizmus igazi, művészetellenes silányságának a mélyén, azzal a vágyképpel párosulva, hogy a proletariátus megfellebbezhetetlen diktatúrájára, mint az emberi történelem végcéljára és legfőbb értékére hivatkozva, a pártapparátus vezető tisztségeibe és forgó foteljeibe jutott „suszterok, akikben Nero torz kéjvágya lobog” - ahogyan Illyés már a negyvenes évek első felében jellemezte ezt az embertípust - a Mediciek szerepében tetszelegjenek, és „orientálják” a teremtő művészi inspirációt. 3 Bizony nem zsdánovi vagy posztzsdánovi szemléletű mérlegkészítés rejtett igényét fejezi ki annak a vizsgálata, hogy milyen „történelmi leckével” szolgál - szolgálhat egyáltalán - a közelmúlt magyar regénytermése; ellenkezőleg: regény és valóság kapcsolata a műfaj plátói eszméjéből következik, aminek - legalább részleges - megvalósulása nélkül elmarad „az író legnagyobb boldogsága - ahogyan Turgenyev írta az Apák ésfiúk lapjain -, az élet realitásának, a valóságnak pontos és színes ábrázolása, még akkor is, ha ez a valóság nem esik egybe egyéni szimpátiáival...” S nem teljesül - legalább részlegesen - az elbeszélő etikai és esztétikai kötelezettsége, amiről egy kortárs magyar regényíró, Örkény István, akinek a „létező szocializmus” siváran művészetellenes viszonyai között kellett megteremtenie a groteszkre és az iróniára „a maga módján” felépülő világát, hátrahagyott jegyzetei egyikében a következőket vallotta: „írónak viszont csak az nevezhető, aki korá-11