Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések (Budapest, 1997)
PRÓZAÍRÓK, KÖLTŐK - Pilinszky - Pilinszky prózában
amit elemészt.” - Ragaszkodása „a legkegyetlenebb képzeletnél is keményebb valósághoz” (Fehérpapírlap. In: Naplók, följegyzések.) késztette őt arra, hogy a XX. századi művészet avantgárd, majd neo- és transzavantgárd-kísérleteivel szemben egyfajta „arriére-garde”-hoz tartozó szellemnek tekintse saját magát, „mint a valóban modern művészek - ahogy a francia rádiónak adott nyilatkozatában beszélt erről 1977-ben -, akik valamiképpen mindig a pillanat száműzöttjei, míg mások legfeljebb a pillanat aktualista balekjei.” A József Attila-i költészethez való közismert vonzódásában ez is nagy szerepet játszott, mert úgy ítélte meg, hogy az Eszmélet költője „a szkizofrénia peremén a logikába kapaszkodott, szemben az épeszűek őrületluxusával.” (Válasz. Új Ember, 1973. április 1.) Ugyanerről az álláspontról tekintette a szürrealizmust is „a transzcendencia iparművészetének”. (Naplófeljegyzés, 1964.) De arról is meg volt győződve, hogy „semmit se lehet csak kívülről, csak kritikával ábrázolni” (Az édes élet. Új Ember, 1962. december 23.), mert a tudóséval rokon, pontos „költői megismerésnek a neve: a szeretet. Oda akarom adni magamat valaminek vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem.” (Egy lírikus naplójából. Új Ember, 1965. november 7.) S a szeretet realitásának a vállalása az igazi erkölcsi bátorság a nagy művészetben. Prózája a versek hőfokán árulkodik arról, bár más megfogalmazásban, ami esztétikai szempontból világos határvonalat húz verse és prózája közé, hogy Pilinszky a „tisztánlátó szeretetben” hitt eleven hittel; ettől remélte minden teremtmény centrális gondjának, a jelenlét gondjának a feloldását, amit elődje, József Attila „világhiány”-nak mondott, korunk pedig egy divatszóvá vált, de attól még igaz kifejezéssel „elidegenedésnek”. Ő ajelenlétvesztésben látta a kor emberének legáltalánosabb kifosztódását; abban, hogy „a modern ember elvesztette - vagy legalábbis zavarosan és elbizonytalanodva birtokolja csupán - jelenlétét, jelenlétének realitását a földön.” (Egy lírikus naplójából. Vigilia, 1970. április és Új Ember, 1971. augusztus 5.) Befejezhetném azzal is, hogy Pilinszky verseiben prózájának a „megtisztítása” megy végbe. A megfogalmazás azonban éppen a próza és a vers metamorfózisának esztétikai határvonalát takarná el. Beszélhetnék arról is, hogy Pilinszky nem volt „szerepjátszó” költő, s nagy lágerversei sem szerepversek; nem „a szépség ritmikus megteremtésé-287