Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések (Budapest, 1997)
PRÓZAÍRÓK, KÖLTŐK - Tőzsér Árpád - Miért van inkább a semmi, mint a létező?
Könnyen meglehet azonban, hogy épp ezen a ponton juthatunk el, a költővel együtt, egy tragikus jelenség, vagy ha tetszik: az emberiség többségét megszenvedtető világállapot művészileg hasznosítható értelméhez, ami persze nem közvetlenül megnyilatkozó, s ezáltal, ha mégoly „igaz” is, legfeljebb csak sematikus tartalom, nem tételes ideológia és végképp nem pártprogram, hanem személeti forma és a költői kifejezés vízjele. Ahogyan József Attila gondolta, amikor 1935-ben (egyébként Tőzsér Árpád születése évében) azt írta levelében Halász Gábornak, hogy „én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival... Ezért - sajnos - a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” De hát nem ugyanígy táplálhatja a kisebbségi életsors is a magányos költő szemléletét, ha érzékenysége hajszálgyökereivel, létét vesztett tudatával ennek a világállapotnak a közös talajába kapaszkodik, mivel úgysem tehet mást? (Holmi 1992. június) Miért van inkább a semmi, mint a létező? HEIDEGGER UTÁN SZABADON, TŐZSÉR ÁRPÁD MITTELSZOLIPSZIZMUSÁNAK A MARGÓJÁRA Mittel úr, a létfilozófiával keresztezett lírai szolipszizmus képzelt figurája (vagy mondjam úgy, hogy az imágó-teremtő lírával áterezett filozófiai tehetetlenségérzés megnyomorítottja?), tudtommal a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján tűnt föl Tőzsér Árpád verseiben. Én legalábbis a pozsonyi Madách Kiadónál 1982-ben megjelent Adalékok a nyolcadik színhez című kötetben találkoztam először Mittel úrral, akinek XX. századi, kelet-közép-európai létéből „szabadon” szubsztancionált lényét, neurotizált tudatát és öngyúlöletre hajló, rezignált érzelemvilágát a kepleri szín történelmileg determinált „életterének” (Vagy ha tetszik: „halálterének”) a vastüdejével lélegezteti a tiszta költői képzelet. Ismerve azonban a költő aggodalmas természetét, felteszem, hogy már a majdani sorozat elsőszülöttje is csak jókora kihordási idő után, „szakállas csecsemőként” láthatta meg a hófehér papiros napvilágát. 312