Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések (Budapest, 1997)
PRÓZAÍRÓK, KÖLTŐK - Emlékek célkeresztjén (Baka István)
Mint béna nyelv, sajogva Jorgunk az éj szájüregében, még motyogunk kemény fogakba ütközve, túl minden reményen. (Prédikátor-ének) Szorongató jelképnek érzem, hogy a Tájképfohásszal című gyűjteményes kötet s egyben Baka költői életművének minden bizonnyal záródarabja, a Határ Győzőnek ajánlott Üzenet Új-Huligániából is ezzel a motívummal ér véget: „országnak ország még hazának árnyék / itt rég nem halni itt túlélni kell”. Teljes élet helyett a túlélés életpótlék-stratégiája - költői életművének ez a felismerés az egyik sötét alapszíne. Sorsról és elrendelésről, determinációról és belső emigrációról beszélek, de szeretném hangsúlyozni, hogy jelentékeny(nyé váló) költőnél sohasem „eszmei mondanivalókról” van szó, hanem kife/ezéstől, mert végső soron ez ad értelmet a megszólalásnak (úgynevezett „eszmei mondanivalót” vagy korszerűbben: „message"-t is): igazolást mindennek. S Baka István helyenként már ebben az első kötetben is kikezdhetetlen költői érvényű metaforákban fejezi ki azt, amiről csak versben lehet egyáltalán beszélni. Például a transzcendenciát odafönn: „Az éj, e csillaggal kivert / vaskesztyű Isten kezén” (Erdő, erdő). És a földet, a magyar vidéket idelenn: „S a befüstölt, hideg szobából / csak nézed, míg esteledik, / ahogy az ablakon a zápor / parasztarca verítékezik” (Oly bizonytalanná) - Még néhány év, s Bakának ez a képessége olyan metaforákat eredményez (például az Alkony című versben), amelyeket József Attila is elismeréssel nyugtázhatna: A rókabundás alkonyat most lendül át az égi partra, s csillag-sövényen fennakad bozontos, rozsdaszínűfarka. Kitépi és tovább szalad, nyomára forró vért csöpögtet, és mint pityergő vadnyulat, kiejti szájából a Földet. 352