Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések (Budapest, 1997)
PRÓZAÍRÓK, KÖLTŐK - Emlékek célkeresztjén (Baka István)
jelenléte - írtam - nem a túltengő megjelenésekkel biztosított jelenlét, hanem szellemi természetű; esztétikai-értékjelenlét, mert Baka ritka szavú költő - ezt példázza lírai életművének hozzánk most benyújtott kvintesszenciája is -, de amit mond, arra oda kell figyelni, arra érdemes odafigyelni, s a mai magyar líra sorsát, arculatának alakulását, új értékeit számon tartók figyelme hálójában ő is benne van már, eddigi költői működése alapján - s ez talán a legtöbb, amit manapság elérhet egy úgynevezett magyarországi magyar költő.” Ezzel a hosszú körmondattal nemcsak lektori „annotációját” akartam letudni a szerzőnek, de sokkalta inkább arra szerettem volna rögtön az elején figyelmeztetni, hogy ez a költő a mostoha gazdasági időjárás ellenére is indokoltan kéri az állami könyvkiadástól azt a támogatást, hogy „eddigi költői életművét a maga kedve, s az anyag belső törvényei szerint rendezve odategye a mai magyar líra közvéleményének az asztalára...” Ezután Baka István költői alkatát igyekeztem jellemezni: „az olyan, sziklákkal labdázó, drámai kedélyű költők sorába tartozik ő is, amilyen a mi líránkban Vörösmarty volt (vonzódik is hozzá, vékony életművében minduntalan vissza-visszatér a belső-alkati rokonság megérzésének, sejtelmének a kiéneklése), Vajda János, vagy - ha verset írt volna - Kemény Zsigmond, Komjáthy Jenő, s Adynak bizonyos komor, epekeserű metafizikus arcéle, vagy a világlírában Leopardi.” Igyekeztem megmutatni, s amit különben mélységesen hittem, praktikus céllal elhitetni azt is, milyen elemi erő és sötét eredetiség rejlik Baka képeiben: „Az éjszaka, / csillagait / vonszolva, mintha lánca volna, / előbotorkált” - idéztem a Raszkolnyikov éjszakáiból, amely a negatív létezés ontológiájának egyik (ma már jobban látom: kicsit pilinszkys ihletésű) emblémája lehetne, amire néhány sorral alább ez következik: „baltaként rándul meg szivem”, s ezt fűztem hozzá: „mennyire evidensnek, magától értetődőnek érezzük ezt, holott soha senki nem írta le magyar nyelven...” De a vérsötét „pesszimizmusánál maradva, s emlékeztetve arra - folytatódik a lektori jelentésbe foglalt jellemzés -, hogy világszemléletét a költő rendszerint a képeinek, metaforáinak a megválasztásában árulja el akaratlanul is (s ez nem az én esztétikai találmányom - József Attila mondotta a Japán kávéház teraszán Ignotusnak), azt hiszem, a következő, ifjúkori kép is, egy vers, a Dal záróképe, önmagáért beszél, de nemcsak önmagát jellemzi: »te vonszolod a holdat, / mint vas355