Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések (Budapest, 1997)
ELLENSZÉLBEN - Nép, Volk, Peuple - akkor és most
osztályozó fogalom és irodalomtörténeti gyüjtőskatulya a századvégen, véleményem szerint, használhatatlan, mert kiment a történelmi öntőformájából. De kanyarodjunk vissza egy pillanatra ahhoz a problémakörhöz, amely nem esztétikai természetű, jóllehet az irodalommal is szükségképpen érintkezik, s ebben a népi-urbánus vitában is nagy szerepet játszott: a nemzet kérdésére és a nemzet egységének a kérdésére. Szokás József Attilára hivatkozni, aki azt mondta, hogy a nemzet - közös ihlet. A közös ihlet jó működésének nem akadálya a politikai nemzet és nem garanciája a nemzetállam. Másfelől: nyilvánvalóan nem születési adottság az sem, hogy melyiknek a keretei között kell élnünk, s megkísérelnünk - ki tudja, hányadszor? - egy szabad társadalom demokratikus intézményrendszerének és gazdaságának a felépítését. A modern politikai nemzet fogalma legnemesebb államjogi hagyományainkból táplálkozó utópia, ugyanakkor a jelenlegi történelmi pillanatban kényszerű realitás is, amely fölött azonban a tető - közös! Mindannyiunk feje fölött, s kivétel nélkül, mint ahogy a „parva Hungáriáin kívül megítélésünk is közös, és következményeivel: a kezelésmóddal együtt (ahogyan ezt Európa felé vezető „turistaútjainkon” mind többen megtapasztalhatjuk a bőrünkön is) tökéletesen független kinek-kinek a hamis tudatától, amelyben oly könnyű az egyetlen és üdvözítő „igazság” megfellebbezhetetlen jogforrását látnunk. S amikor ezt a „közös tetőt” emlegetem, szántszándékkal nyúlok vissza Illyés Gyula egykori metaforájához, amelyet ebben a régi vitában használt, azok figyelmeztetésére, akik - meggondolatlanságból vagy nagyon is meggondoltan - játszadoznak a tűzzel, „amelytől kétszeresen is óvakodnia kell annak - írta Illyés -, aki fölött egyik napról a másikra amúgy is kigyúlhat a tető.” Tulajdonképpen azért idézem Illyés Gyula egykori intését, hogy hozzátegyem Vas István évtizedekkel későbbi kérdését, amelyet az „elképesztő gyanútlanságra” következő apokaliptikus történelmi tapasztalatok váltottak ki belőle: „csakugyan csöppet sem félt attól, hogy azok a lángok átcsaphatnának más tetőkre is?”9 Hiszen a közös sorsban senkinek a feje fölött sincsen külön tető. Vas István kérdésében, utólagos bölcsességében, számomra az az igazán dermesztő, hogy aggodalma, amelynek hangot adott, változatlanul időszerű, sőt: mintha már látnám is a szertefutó lángcsóvákat, amelyeknek martalékául eshet ismét a közös tető, miközben „toleranciáról” papolunk. 65