Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések (Budapest, 1997)
ELLENSZÉLBEN - Az "inautentikus" kinyilatkoztatás
De muszáj beszélni, sajnos, arról is, hogy miért kell komolyan venni mégis ezt a megtévesztő és félrekalauzoló térképvázlatot - irodalompolitikai szempontból. Bevallom, e tekintetben csak lassan világosodott meg az elmém. Jó ideig csak kapkodtam ide-oda a fejem, miközben próbáltam az olyan kijelentések mibenlétével tisztába jönni (hiába persze), mint például „a nyelvi megalkotottságtól független esztétikum látszata”. Lassacskán azonban feltisztult a köd, s eszembe jutott, amivel kezdenem kellett volna, hogy az „új érzékenység” kifejezése a dolgozat szóhasználatában nem azoknak az íróknak a munkásságáról és törekvéseiről árul el valami fontosat és jellemzőt, akikre a szerző alkalmazza, hanem tulajdon doktrinér csőlátásáról. Hiszen a kifejezés elkerülhetetlenül azt szuggerálja, mintha a „többiek” - a „futottak még”: Németh László, Ottlik, Mándy, Pilinszky, Nemes Nagy és a „szűz ormok vándora”, a magyar Orpheusz Weöres - valamiféle régi és csökött érzéketlenséget képviseltek volna csupán koruk magyar irodalmában. Észre kellett vennem, hogy az áltudományos manipuláció következtében mindazok, akik nem kapnak helyet az új Olümposzon, József Attila sorait alkalmazva, hogyan lesznek hamis tanúvá saját igaz pörüknél, már amennyiben az úgynevezett paradigmák valóban olyanformán váltanák egymást az irodalom életében, mint az időjárási frontok. De hát az irodalom életében soha nincs úgy paradigmaváltás, ahogyan ezt a dolgozat elképzeli! Mindig és minden korban annyi paradigma létezik egymás mellett békés együttélésben és ugyanakkor gyilkos indulattal tagadva-fojtogatva egymást, ahány eredeti tehetség fellép egy adott korszak történetében. A térképeken valóban csak négy fő irány, égtáj létezik, az irodalomban ezerannyi: minden író új paradigma. Ellenben a paradigmaváltás manapság oly divatos elméletének akusztikája ebben a modern, sőt: posztmodern hangszerelésben is kellemetlen déjà vu-érzéseket vált ki az emberből, mert kísérteties erővel emlékeztet a régi - pártállami? - irodalompolitikai hatalmi harcok ismerős fegyverzajára. A paradigmaváltás hangoztatása ezópusi beszéd. Az ideológiai hegemóniatörekvések erőszakos-terrorisztikus igénybejelentésének a takarója, egyszersmind napjaink irodalompolitikai strugglefor life-jának szentesítési kísérlete a tudomány tekintélyével. Ha ugyanis nem vagyok az uralkodó paradigma dalnoka, akkor a dalnokversenyen sincs semmi keresnivalóm. A kérdés tehát nem az, hogy mi mit ér, hanem hogy ki kit győz le. De hát ez már volt egyszer. (Kortárs 1993. március) 81