Görömbei András (szerk.): Csak az igazat. Tanulmányok Illyés Gyula születésének centenáriumán (Budapest, 2003)
Reggeli meditáció - Alföldy Jenp: A bátrabb igazság (Illyés Gyula: Hullaevők)
állapítja meg: „A második világháború, ha netán szült is hasonló verset, nem került bele a köztudatba. Hogyan is kerülhetett volna akár műkedvelői szintű katonaköltő verse, amikor a hadsereg-parancsnokság árgusian őrködött minden szájon.” (Csoóri idézi a „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetű műkedvelői katonadalt, amelyet bezzeg, hogy ismert mindenki szerte az országban.) Gondolatmenetét így folytatja Csoóri: „Nem vitás: a félredobott katonaköltők verseivel valóban nem veszített semmit a magyar irodalom. De hol voltak rajtuk kívül a hivatásosak? ! Bárhogy szétkotrom és összevissza turkálom is emlékeimet, a doni katasztrófáról egyetlen kortársi verset ismerek csak: Illyés Gyula Hullaevők]ét.(.■ ■ ) A vers brutálisan szókimondó. Illyés hallhatott valami döbbenetes részletet a voronyezsi pokolról. De a vers szövetéből én kiolvasom, hogy az általánosítható részleten túl, a valóságból nagyon keveset tudott. A szövegben szereplő nevek: kitalált nevek. Cselédek, napszámosok, parasztok, egyszóval közmagyarok nevei. Szándékosan választott nevek. Mint ahogy a vers is célzatos szándékú! Ütni, lázítani, mozgósítani akar. Méghozzá társadalmi indulattal. Ha személyes ismerősökről írt volna, mint Sinka minden esetben, talán a szavak mesterlövészi kezelése helyett a megvadult látomások sörényébe kapaszkodik bele. Eltéved a fájdalomban, az őrjítő tehetetlenségben, eltéved halott barátjával a hómezőn, félméteres jégcsapot tördel le kinőtt szakálláról, mert sebzi már az állát, noha sajnálja is a jeget, mert a jég jobban csillapítja a szomjúságot, mint a hó; ott botorog maga is a szétdobált katonaköpenyegek, kocsikerék nagyságú, megfagyott sajtok között, kerülgeti a szitává lőtt benzines hordókat, eszi a sületlen lóhúst, nézi, ahogy vánszorgó társai lábáról lehúzzák a bakancsot, és a bakanccsal együtt a lábuk feje is leszakad.” Csoóri költői beleéléssel képzeli maga elé azt, amit Illyés akkor, 1943-ban még a filmhíradóban sem látott, és amiről a bámulni valóan „tökéletes” hírzárlat miatt alig is hallhatott. Akkor, amikor a katonák életkörülményeiben eleve semmi, de semmi nem volt tökéletes. A ruházat, a fegyverzet, a gépesítés, az utánpótlási vonalak megszervezése, a hadtáp vagy az orvosi ellátás annyit sem ért, mint az ellenséges hadak ütőerejéről és fekvéséről elhíresztelt adatok pontossága. De Csoóri e sorok írásakor már sok mindent tud magánközlésekből és a hetvenes-nyolcvanas évek elején sorozatban megjelenő háborús emlékiratokból, a Tények és tanúk stílszerűen gyászos fedelű köteteiből. Irodalmi értékű művekből is - az átellenes, immár semmilyen értelemben nem „ellenséges” oldalon születetteket is közéjük értve. József Attilával mondva, idővel a legnagyobb szörnyűségeket is „békévé oldja az emlékezés”. A Csoóri-esszében idézett Victor Hugo-vers, a Bűnhődés ugyanazzal a rettenettel idézi fel Napóleon hadainak gyászosan végződő oroszországi anabázisát, mint a „győztes” oldalon Lev Tolsztoj. Mindketten kárhoztatják a „világhódító” kalandort, a császárt. Igaz, Tolsztoj szavaiban még sistereg a gyűlölet és a megvetés a francia hadsereggel szemben, Hugó verséből pedig nem hiányzik bizonyos részvét. De 85