Gróh Gáspár: Egymásért vagyunk. Tanulmányok, kritikák (Budapest, 2000)
III. - Értéketeremtők nyomában (Tamás Attila könyvéről, teljességre törekvés nélkül)
Tamás Attila egy külső és egy belső érvrendszer hibátlan logikával megvalósított szintézise bizonyítja, s eközben a műalkotáson kívüli valósággal is szembesíti érveit. Mindez példaértékű lehet egy általános értékbizonytalansággal és értékválsággal küzdő tudományos és társadalmi közegben. Ugyanezért remek Babits Jónás könyvének elemzése is - noha itt a kiinduló helyzet egészen más. Egy konvencionálisán remekműnek tekintett alkotást szabadít ki a közhelyes dicséretek kalodájából. Amikor föltárja szerkezetének, gondolatmenetének helyenkénti belső bizonytalanságát, ezeken az esendőségeken keresztül mégis emberközelibb és hitelesebb lesz olvasójának a műhöz való viszonya. S hogy eközben milyen új összefüggésekre utal, miként tárja föl a zord és gőgös ószövetségi istenség alakváltozatait s ezen keresztül Babits vívódását, kétségeit - az nemcsak az érdeklődők, hanem a szakma számára is fontos ismereteket nyújt. Ebben a nyitott, új nézőpontokat kereső tudományos törekvésben óhatatlanul van valami rejtett kihívás. Tamás Attila többnyire éppen azt vizsgálja, amit mások figyelmen kívül hagynak vagy kellő alaposság híján már megoldottnak vélnek. Jó példája ennek - az eddigieken kívül -, ahogyan Kosztolányi Édes Annáját a váratlannak-előkészítetlennek, action gratuitnek ható tragédia előjelzésére utaló motívumok keresésének jegyében elemzi. Ugyanez a magatartás jelenik meg abban is, ahogy - talán említeni sem kellene - rendkívüli tárgyismerettel s ehhez mérhető invencióval Kosztolányi és József Attila lelki-szellemi rokonságáról ír tanulmányt (József Attila és a Nyugat költői). Ha „észrevesszük mindkettőjükben az egyszerűség és játékos könnyedség sajátos adottságát, a könyörtelen igazmondás képességét, a végletes érzékenységet, azt a törekvést, hogy a világ diszharmóniáját tiszta, rendezett művészi formába kristályosítsák, akkor meg kell látnunk, hogy ezekben a jelenségekben is valamilyen lényeges tulajdonságuk rokon volta mutatkozik meg. Alighanem elmondhatjuk, hogy a magyar irodalomnak nem sok ennyire rokon alkatú költője volt” - írja. Látszólag semmi meghökkentő nincs ebben a kijelentésben. Csakhogy ez a gondolat 1962-ben fogalmazódott meg: olyankor tehát, amikor a szocialista realista művészetfelfogás monolitikusán uralkodott a hivatalos irodalomszemléletben. Tamás Attila viszont (csupán jelentéktelen verbális engedményt téve a kötelező tanok hirdetőinek) félreérthetetlenül azt fejti ki, hogy az irodalom folytonossága erősebb, a lelki-szellemi magatartásformák szerepe fontosabb, mint a polgárt és a proletárt elválasztó osztály- és ideológiai határok, mi több: a lényeget tekintve azok jelentéktelenek. Vagyis saját tudományának illetékessége körében de facto a leghatározottabban cáfolja az osztályharc elméletét, s kísérletet tesz arra, hogy József Attila művészetéről lehántsa a sematikus szemlélet (olykor még ma is megjelenő!) ostoba ráfogásait. 203