Gróh Gáspár: Egymásért vagyunk. Tanulmányok, kritikák (Budapest, 2000)
III. - Értéketeremtők nyomában (Tamás Attila könyvéről, teljességre törekvés nélkül)
Értékteremtők nyomában Tamás Attila könyvéről, teljességre törekvés nélkül Az alcím: Tamás Attila egyik tanulmánycímének (A Jónás könyvéről teljességre törekvés nélkül) parafrázisa. Elsődlegesen azonban annak a nyilvánvaló ténynek a kijelentése is, hogy a három évtized tanulmányaiból összeállított kötet szerteágazó problematikájának vizsgálata egyetlen kritika keretei között a vizsgált műhöz képest kényszerűen részleges. A részlegesség bejelentésének azonban eme általános alaphelyzeten kívül ez esetben maga a tárgy az oka. Nemcsak azzal, hogy a vizsgált mű kivételesen mély és összetett, hanem azáltal is, hogy Tamás Attila kötelező érvényű példát ad a visszafogottságra, a maga illetékességi körét szüntelen kritikával szemlélő tudósi szerénységre. Ez pedig akkor is kötelez, ha e rendkívül rokonszenves szerénység olykor talán túlzottan aggályosnak tetszik. A viszonylagosság, töredékesség hangsúlyozása valójában a teljességre törekvés, az egyetemességet mércének tekintő maximalizmus kifejeződése. A teljesség-végesség dilemma megjelenítésében Tamás Attila olyannyira következetes, hogy időnként gyanút kelt: nincs-e valami titkos, komoly és tudós játék ebben, esetleg finom irónia - amely persze nem a teljességre vagy az ahhoz fűződő kapcsolatra, hanem magára a tudományra s a tudósra vonatkozik? Ezt a feltételezést egy figyelemre méltó tény is megerősíti. A kötetben a legtöbbet említett műalkotás József Attila Költőnk és kora című verse. Nemcsak önálló tanulmány témája, hanem felbukkan jó néhány más esetben is. Zömmel alkotás-lélektani, költészetesztétikai kérdések kapcsán utal s hivatkozik rá Tamás Attila. Nem utolsósorban éppen iróniájára, amely ott van egyrészt abban, ahogyan a költő verse anyagát totálisan ellenőrzi, másrészt hagyja, hogy a műalkotás a saját törvényei szerint növekedjék; s megjelenik abban is, ahogy a legközvetlenebb valóság esetlegességében megjelenő tárgyi elemeket egy kozmológiai rendszerbe illeszti. Mindezt Tamás Attila példás elemzése invenciózusan és szakszerűen tárja föl - de a vers rendkívül gyakori említése az irodalomtudós és e mű közötti olyan kapcsolat lehetőségét sejteti, amely többet jelenthet irodalomtörténész és tárgya nemritkán sorsszerű kapcsolatánál. Meg lehet kockáztatni azt a feltevést, hogy Tamás Attila a maga és tanulmánya(i) közötti viszonyt, a tudományának művelésében kialakuló alkotás-lélektani modellt sejti-érzi e költemény és