Hajdu István: Vetett árnyék - Korszak (Budapest, 1994)
AZ ARC KÉPEI - Abakanowicz
utalnak. Lágyak és fölfoghatok a látvány szintjén; kemények és kiismerhetetlenek a tapintani, behatolni merészkedőkkel szemben. Fanyar és sprőd erotizmust sugallnak, ősi, taszító-vonzó tabukként. A szálak az 1970-es évek elején többször is „leszakadnak” az Abakánokról. Önállósulnak, vastag kötélként, olykor hatalmas dobról letekeredő' fonatként. Kiállításról-kiállításra változik helyük, méretük, traktálásuk, s az állandóságot (állandóságukat) csak a róluk, a térben kapott helyükről készül fényképek jelenthetik. A végtelenbe nyúlnak a szálak, élő kábelekként rejtélyes üzeneteket közvetítve. Időben és megfogható naturalizmusukkal e kötelek kapcsolják össze az Abakánokat és az Alteráció-sorozatot. A zsákvászon-torzók azonban nem egyszerűen Abakanowicz pályájának újabb stációját jelentik csak, hanem egy rendkívüli érvényű szintézis megteremtődését is. Az Alterációk figurái magukba szívták koruk legjellemzőbb hatásait: a lengyel avantgarde színház — Kantor, Grotowski és Szajna — tapasztalatait, a pop artnak, s főként Segalnak az ember iránti érdeklődésének eredményeit, a szürrealizmus metafizikáját Giacometti tereiből, a hetvenes években időszerű szerialitás konzekvenciáit, s az egyén és a tömeg viszonyát vizsgáló lélektani és filozófiai munkák következtetéseit. De tovább élnek bennük — mint erre Abakanowicz is céloz a nézők reflexióiról szólva — az archaikus rítusok, s egyáltalán a történelem emlékei is. A figurák mindezt fölitták, s nem „elviselték”, hogy a művész rájuk aggassa. Az 1977-től 1978-ig készült sorozat a század legjelentősebb képzőművészeti eredményei közé tartozik. Különböző helyzeteket rögzítenek az Alterációk. Nem megelevenítik e szituációkat — bár a stiláris patent kézenfekvő lenne színháziasságuk miatt —, hanem metafizikusán lekötik a térben. (Vagy kijelölik és megkötik a teret.) Az első helyzetben a frontális ülő figurák, az Emberi struktúra képei a nézőre „irányulnak”. A szigorú múmiahéjak csendesen üldögélnek, ám sokszorozottságuk, rendjük, archaikus némaságuk valamifajta számonkérő agresszivitást is sugall. A frontalitás, az ismétlődő formák monotonitása — miközben minden alak más és más —, az egy vonalra rendezettség a néző és a mű teljes és egyenrangú kapcsolatát, az egymásra ismerés lehetőségét teremti meg. A hát-figurák — melyek mindig másként helyezkednek el: most 45