Kalász Márton: Atossza királynő álma. Tanulmányok, esszék, kritikák, 1966-2005 (Budapest, 2006)
AMI TERHÜNK, AZ ESÉLYÜNK IS - Szoboravatás. József Attila Nagyváradon
AMI TERHŰNK, AZ ESÉLYÜNK IS s vigaszra napjainkban úgy volna szükségünk, mint a testünket-lelkünket ellátó lélegzetre. Vannak haragtartó költők, a Biblia hangján esendó'ségünket fejünkre olvasók, vannak megértőbb szavúak - József Attila számomra mindig vigaszt adó költő is volt. Kamasz, szinte gyereklelkemhez ő férkőzött valamikor legközelebb. „Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó Nap, / A távol falujába ballagott.” S az úgynevezett istenes versek megszólító hangja, a szívszorító meghittségtől az 1923- ban fogalmazott s szinte hitmagyarázó ciklusáig, a Tanításokig-amelynek végéről a „Ha már nagyon kell imádkozni, / Imádkozzunk” kezdetű 15-ik, vagyis zárórészt a különböző kiadások rendre elhagyták - nekem máig lelki nyugalmat ad. Természetesen beleépítve az életműnek azokba a hatalmas gondolati, lelki, érzelmi s nyelvi köreibe, amelyek ennek a lírának csúcsait jelentik, s a kései, fájdalmas remekekbe. Kései - József Attila alkotópályájával kapcsolatban e szót kimondani is már tragikus, akárcsak Petőfi Sándor korai halálát fölidézve. S ha tudjuk is, más és más példa ez, s egybevethetetlen, gyakran megfordulhat fejünkben József Attilával kapcsolatban is, inkább persze áttételeken keresztül megvívta e huszadik századi géniusz is a maga szabadságharcát, s életét tekintve az utókornak miféle kétségekkel kell máig számolnia, sőt elszámolnia, ha pusztulása okát meg kívánja nevezni. Baleset, önkéntes zuhanás - az előzmények szorítják a lelket egyike szakadéka széléhez is, másikáéhoz is. „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.” Emberi sorsot, hadd egészítsem ki, mindannyiunk emberi sorsát pontosabban, érzékeltetőbben kifejezni, úgy hiszem, nemigen lehet. József Attila tétovázásait sem annak vizsgálatával lehet rendszerezni, miben hitt s miben nem. Épp ifjúkori kísérletei, ha úgy tetszik, vallomásai intenek, mennyire természete legmélyén élt s jelen volt mindaz, amit neki s mindannyiunknak csupán megszemélyesítenie kellett, evilági alakká formálnia, s olyan intim viszonyba hívnia: „Hogyha golyóznak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg.” „Vagy e meghitt viszonyban a természetes, sőt emberien kötelező szemérem: „Dolgaim elől rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek.” Még annak is summája: „Ha nevetnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék, / pipámat egy kicsit elkérnéd, / s én hosszan, mindent elbeszélnék.” Nehéz itt elhárítani, hogy olvasóként az ember ne kösse, s aligha csak önkényesen, ehhez a hangulathoz azt a sort, sorsot is, minden visszafogott keserűségével: „Anyám kun volt, az apám félig székely” - hiszen az ő hiányuk visszhangzik csöndesen s visszafogottan, legalábbis számomra, e magányos lélek társakat kereső s néha taszító szólításában. József Attila társtalansága, örök vágya ebből eredően, más lelkek megértő fénye iránti, életéből megmagyarázható, az őt értők ezt hitelesen mindig meg is tették. Leveleiből szembetűnőbben, mint verseiből, bár azokból is kiderül, életében egyik legösszetettebb érzés s gond, befogadja-e őt egy család, közösség, politika, az emberi társadalom. Szép eszmék kisstílű kisajátítói e gondjában is aligha tudták igazán követni, csak sérelmeit növelték. Növelte a világ s keserűségében önnön képzelete. Gondoljuk el, József Attila be-123