Kalász Márton: Atossza királynő álma. Tanulmányok, esszék, kritikák, 1966-2005 (Budapest, 2006)
AMI TERHÜNK, AZ ESÉLYÜNK IS - Csöndes estéli zsoltár. József Attila Isten-keresése
AMI TERHŰNK, AZ ESÉLYÜNK IS tudatában is beválik, AMegfáradt ember című remeket József Attila 1923-ra, Makóra keltezi, elrugaszkodási pont szerepe irányította készségem a többi versre, elsődlegesen a közvetlen környezetre - a fiatalkori költeményekre. Ha ez nincs, meglehet, tartózkodóbb vagyok egyik-másik szöveggel - de aki, még szinte érett kamaszként, ilyen kifinomult érzékenységgel képes látni, mondanám, engem láttatni, amint „Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én" - a legmélyebb sejtésig: a megsejtett legfőbbig egyszerre elvezet. Mert annyit a gyermeki ösztön korábban megérlel kiben-kiben, mint akár gondolnánk: ha van jó, s az megnyugtat, van jobb, s annak teljességeként legfőbb Jó - nem közhely ez, s kivált a gyermeknek nem, aki aztán a rossz fogalmát, kicsit később talán, ugyanúgy megbontva tisztázza magában. S jónak, rossznak - nevének kell lennie egyformán. S eljutunk a lélek rendjéig - ma már úgy emlékezem, s talán nem tévesen, mindennek végigtapintásához a költészet, s legelsősorban is József Attila versei, a koraiak, segítettek annak idején. Könnyű volt eljutnom az úgynevezett istenes versekhez, bár legtétovábban, megilletődötten ezek előtt álltam. Oldotta szorongásomat a naivság, a gondolati homályon rendre átszóló Megfáradt ember- már kezdettől az istenes versek közé soroltam magamban. S hamar egy másik: a Csöndes estéli zsoltár. Új oldottság, lelkire, nem szellemire gondolok s nyomban egy másik, a gyermeki s a felnőtt világban való esendőség fogalma, állapota vált gondommá. József Attila, úgy éreztem, s ettől eleinte csak nőtt bennem a szorongás, a Csöndes estéli zsoltár gondolataiban legelőbb is ezt közvetítette. Csak ebből döbbenve rá, az esendőség lehet erény is. Ahogyan József Attila szól a versben Istenhez, végtére az. Isten, a költőt hallgatva, erénynek ítéli s fogadja el tőle s tőlünk, emberektől. A Csöndes estéli zsoltár egy tiszta lélek ebbéli hangját közvetíti az első sortól a legvégsőig; „De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam”. A hang szerény volta olvasásról olvasásra olyan képet erősít meg bennünk - nem csak a szóló, maga Isten is szerény. S igen mély őszinteségből, amely nélkül önismeret sincs, kell fakadnia a mondatnak, akár fölajánlásnak: „Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is”. Töredelem, nem pusztán esendőség vagy szerénység. Ebből való hármasság - jelenti az élet lényegét is ugyan. Mondhatnék persze úgy is, „én is vagyok és itt vagyok”, anélkül, hogy hozzátennők, „és csodállak, de nem értelek”. A költő egész pályája, műve, géniusza tudat s öntudat szoros, időnként szélsőséges változataiban is, kimunkálása, földolgozása. Töredelem, esendőség, szerénység, gőg, erény a rémség látása, hogy Isten valóban odaajándékozza őt a Pokolnak, s a mindebből fakadó kétségbeesett magatartás leküzdése, végül leküzdhetetlensége. Az erőlködés, vissza s újra vissza ahhoz a természetes párbeszédhez, amit épp a Csöndes estéli zsoltár jelez nekünk, a későbbi versek tudatában legalábbis föltételez. Akkor is, ha csupán a költő szavait tudjuk, a válaszok bennük valóban csak föltételesek. „Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem”. Alapozás, érvény, Isten s ember viszony tételezése - egy életmű alapgondolatának csírája a vers. 2005 125