Kalász Márton: Atossza királynő álma. Tanulmányok, esszék, kritikák, 1966-2005 (Budapest, 2006)
A MONOLÓGTÓL A PÁRBESZÉDIG - A monológtól a párbeszédig
A MONOLÓGTÓL A PÁRBESZÉDIG keznie, tisztázza egymással való viszonyát, de mindenképpen önmagunkkal való viszonyunkat tegyük rendbe. S itt a felelősség már javában szerephez jut, nem csak az írói, hanem a politikusi, a társadalmi, a köz- és magánemberi is. Az úgynevezett „öncsalás ritmusára” még pillanatra visszatérnék azonban, kérdéseket föltennünk, elsősorban persze saját magunknak, nem csak addig kell, ameddig önnön emlékezetünk ér, s öntudattal vállalnunk sem csak azt, ami a magunk életrajzát lefedi. Németh László éppen a tizenkilencedik század két évtizedére hivatkozik 1943-ban, amikor „1840 és 1860 között a magyar nemzet éppen azért viselkedett olyan fényesen és öntudatosan, mert a pártok ellentéte alatt megvolt az irodalmi nevelés egysége”. Napjainkban ilyen öntudattal az irodalom szerepéről ritkán beszélünk, hivatkozásaink is, úgy érezzük, egyre tétovábbak - Csoóri a hagyomány erejére hivatkozik. „Bármiről írtam, ott éreztem magam körül az egész magyar irodalom légkörét, magasfeszültségét és magabiztosságát. Adyét, Kosztolányiét, Illyését, József Attiláét, Németh Lászlóét, Juhász Ferencét, Nagy Lászlóét. A történeteimet Móricz háta mögül, de az ő mércéjével mértem. Politikai indulattá is az vált csak bennem, ami bennük is politikává változott.” Ebből mára mi maradt? - kérdezhetjük, kérdeznünk kell. Másképp valóban, mint még esztendőkkel vagy évtizedekkel ezelőtt, amikor még hitünk volt hozzá, hogy az irodalom nem csak önmagát határozza meg, de a közélet, a politika világában is meghatározó szerepe lehet, morális szükség, hogy legyen. S volt egy víziónk a jó társadalomról - nem feledve persze, s itt emlékeztetnék Németh László imént idézett mondataira, valójában a tizenkilencedik századnak a jó társadalomról bontakozó álmához kapcsolódtunk, a romantikához, amit a huszadik század nacionalizmusa, szocializmusa s mindkettő torzszüleménye, a nemzeti szocializmus - káoszt, pusztítást, háborút, holokausztot, majd mindennek következményeként megszállást, diktatúrát, különféle egyéni, társadalmi ellenállást követő embertelen megtorlásokat hozott ránk. Ebből a lidércálomból kellett kinek-kinek a maga jövőképét újrabontakoztatnia, s máig befolyásol erkölcsünkben, érzelmeinkben mindennek összehasonlítása, a jóról s a rosszról, a valóról s a lehetségesről alkotott képünk, nem csoda hát, ha önnön tapasztalatunk néha nehezen egyeztethető olyan absztrakt értékformulákkal, mint egyenlőség, szabadság. A lehetséges és a való közt újra meg újra tátongó szakadékot erkölcsi deficitként fölmutatni, gondolom, az író feladata és felelőssége mindenütt, akár egy jövővízió fölrajzolásáról legyen szó, akár konzerválván a múlt ideáljain mérje a status quót. A jövő víziója, mondhatjuk, sose volt aktuálisabb, mint épp napjainkban; változnak kötődéseink, szociális helyzetünk, óhatatlanul az ebből következő szolidaritásunk, s jövőnk, ha gondolunk rá, ha nem, kényszereket ró majd ránk attól is, honnan jöttünk. S itt megint könnyen kétfelé tarthatunk - őrizni akarván, amit hozunk, s úgy érezzük, minden bizonnyal szorongásunkból eredően is, a honnan ugyan szűkebb keretű kötődése egyben föltétele is a tágabb hova kötődés lehetőségének. A szépen hangzó igazság, hogy mi, most Európába visszatérők, elsősorban a kultúránkat, művészetünket, évszázadokon nyugvó szellemi intenzitásunkat 175